Napra pontosan 50 éve, az október 3-án rendezett 1976-os Kanadai Nagydíj a világbajnoki cím szempontjából is igen nagy jelentőséggel bírt, ám végül nem az elmaradó James Hunt–Niki Lauda párharc, hanem a mezőny vagányának kikiáltott francia, Patrick Depailler (nyitóképünkön) hősies küzdelméről maradt emlékezetes.
Az 1976-os Forma-1-es szezonról alighanem sokaknak a Hajsza a győzelemért (Rush) című filmben is megénekelt Niki Lauda-James Hunt párharc ugrik be elsőként, amely előbbi nürburgringi balesete után a szezonzáró Japán Nagydíjig tartott, hogy aztán az osztrák klasszis emlékezetes módon inkább kiálljon a szakadó esőben, a McLaren britjének ajándékozva ezzel a címet. Két futammal a mindent eldöntő, Fudzsiban rendezett viadal előtt azonban még megrendezték az az évi Kanadai Nagydíjat – a mezőny egy év kihagyás után tért vissza a Torontótól 100 km-re, az Ontario-tótól nem messze fekvő Mosport Parkba, hogy festői környezetben teljesítse a 80 körös futamot.
A versenyhétvége igencsak zaklatott légkörben indult, a Laudát a pontverseny második helyén öt pontos lemaradással követő James Huntot ugyanis nem sokkal azelőtt sikerült utólag kizárni a több mint két hónappal korábban rendezett Brit Nagydíjról (ugye, nem csak manapság nem mindig lehetünk biztosak a győztes kilétében egy futam leintésekor), ami azt jelentette, hogy a McLaren versenyzője hirtelen 17 pontos hátrányba került (9 pont járt akkoriban a győztesnek, Hunt tehát ennyit bukott, Lauda pedig kapott plusz három pontot, mert másodikból előrelépett elsőnek).
Mindez azonban nem akadályozta meg az első vb-címére hajtó britet abban, hogy a pénteki edzésektől kezdve meggyőző stílusban uralja a 4 km hosszú aszfaltcsíkot, és megszerezze a pole pozíciót a vasárnapi futamra. Ráadásul a Ferrarik csak küszködtek, és Lauda zsenije is csupán a 6. rajtkockát jelentette a vörösöknek, így Hunt bízhatott benne, hogy sikerül jelentősen hoznia az osztrákon a pontversenyben. „Nagyon csalódott vagyok, hogy semmilyen fejlesztés vagy tesztelés nem zajlott, amíg távol voltam. Nagyon messze vagyunk az elejétől” – füstölgött a Motor Sport Magazine korabeli tudósításában az osztrák, utalva a nürburgringi balesete miatti kihagyásra, amelyből a kanadai futamot megelőző Olasz Nagydíjra tért vissza.
Ráadásul kitalálták, hogy a Ferrarik nem felelnek meg a szabályoknak, mert az autó hátulján levő olajhűtő nem a megfelelő pozícióban van, így péntekről szombatra a szerelők azzal tölthették az éjszakát, hogy szabályossá tették Lauda és Carlos Reutemann autóját. A futamra nézve ennek azonban vajmi kevés jelentősége volt, Lauda az ötödik helynél előrébb egyszer sem tartózkodott, végül pedig felfüggesztéshibás autóval a 8. helyen jött be, azaz még pontot sem szerzett (akkoriban az első hatnak járt még csak), és, mivel Hunt nyert, 17-ről 8 pontra csökkent a Ferrari világbajnokának előnye.
Hunt végül behúzta a győzelmet:
Ám korántsem volt ez annyira sima győzelem Huntnak, mint azt az edzések előrevetítették. Az egy dolog, hogy Ronnie Peterson lerajtolta őt, és majdnem tíz körbe telt, mire meg tudta előzni a March svéd versenyzőjét, de nem sokkal később a hatkerekű Tyrrellt vezető Patrick Depailler is megtette ugyanezt, és a McLaren-Ford nyomába eredt.
A francia a 30. körre érte utol Huntot, innentől kezdve pedig a nyomában loholva mindent megtett, hogy valahogy elmenjen a mesterien, hiba nélkül vezető vb-aspiráns mellett. Az üldözőverseny egészen a 75. körig tartott, ekkor ugyanis Depailler hirtelen lelassult, Hunt pedig 3 másodpercre leszakította őt, végül pedig 6,3 másodperces előnnyel nyert.
Mint kiderült, a francia versenyzőtől a Tyrell P34-ese vette el a lehetőséget, hogy még egy utolsó nagy rohamot indítson, egy szivárgó válaszfal a feje mögött ugyanis azt eredményezte, hogy üzemanyag kezdett szivárogni a pilótafülkébe, ami csak a kisebb probléma lett volna, Depailler azonban ezután folyamatosan benzingőzt lélegzett be, amitől elkezdte igencsak rosszul érezni magát, végül pedig majdnem elájult. „A végére eléggé berúgtam, valamint a bal szememet is be kellett csuknom. Szerencsére az égető fájdalom a hátamban, amit az ülésbe ömlő üzemanyag okozott, elég volt ahhoz, hogy ébren tartson” – nyilatkozta utólag a szó szerint megrészegült, hősies helytállásáért később díjat kapó Depailler, hozzátéve, hogy a végén már teljesen automata üzemmódban vezetett.
Depailler-tól már az is hatalmas tett volt, hogy nem adta fel a versenyt:
At the tail end of his strongest #F1 season, Patrick Depailler pushed beyond the limits #OnThisDay in 1976, hassling winner James Hunt all the way to the #CanadianGP chequered flag – despite inhaling fumes and suffering burns down his back from a leaking fuel tank. 🤕🚑
Hogy milyen állapotba került, azt a kívülállók csak akkor tudták meg, amikor kiszállt az autójából, majd azon nyomban összeesett. Ezután kórházba vitték. De nemcsak ő szorult orvosi ellátásra, a versenyt megnyerő Huntnak ugyanis a levezető körben sikerült nekimennie egy korlátnak…
Depailler természetesen felépült, később pedig két futamot is nyert az F1-ben, egyet a Tyrrell, egyet pedig a Ligier színeiben. Igazi fenegyerek volt, aki csak a jelennek élt (rendszeresen dohányzott és teljes lelki nyugalommal borozgatott akár a futamok előestéjén is), ami miatt mindenki imádta, viszont olykor igencsak hátráltatta ez a fajta életvitel. Lehet, hogy még ma is élne, ha nem töri össze magát siklóernyőzés közben, a kihagyása után a Ligier pedig nem akar belőle második számú pilótát csinálni Jacques Laffite mögött.
Depailler köszönte szépen, ebből nem kért, és inkább aláírt az Alfa Romeóhoz. Mint kiderült, ez lett a végzete: Hockenheimben, az 1980-as Német Nagydíj előtti teszten felfüggesztéshiba miatt 280-as tempónál kiegyenesítette a hírhedt Ostkurvét, és a szalagkorlátba csapódva szörnyethalt.