A Race Debrief gondosan kielemezte a dohányreklámok szerepét a Forma-1-ben, ennek első részét közöljük most.
Hét évtized, megannyi legenda, felemlő pillanat, öröm, bánat, tragédia. Ez mind ugyanúgy részese a Forma-1 dúsgazdag történelmének, mint azon támogatók, szponzorok, amelyek nélkül talán ma már nem is létezne sokak kedvenc sportja és nem ültetne le minket hétvégente a tévékészülék elé.
Híres és kevésbé neves szponzorok, itt megismert és emiatt tönkrement márkák jöttek-mentek az évek során, de van egy, amelyre nyugodtan mondhatjuk, hogy összeforrt az F1-gyel, ikonikus megjelenést adtak több F1-es csapatnak, miközben világmárkává nőtte ki magát. Ez nem mást, mint Philip Morris International dohányipari birodalom.
A kezdetek kezdetén a csapatok jellemzően fizetős versenyzők alkalmazásával (emiatt is fordulhatott elő, hogy kisebb konstruktőrök szinte minden versenyre más és más versenyzővel álltak rajthoz), valamint más vállalkozásokkal való kooperációval tudták fenntartani magukat. Ahogy a sorozat nagyon hamar hatalmas népszerűségre tett szert, úgy nőttek a csapatok fejlesztési, fenntartási és üzemeltetési költségeik. Emiatt kénytelenek voltak más bevételi források után nézni.
Az 1950-es években szinte elképzelhetetlen volt, hogy a rajtrácson felsorakozó csapatok külső megjelenését egy-egy szponzor határozza meg, plusz pénzért cserébe. Az akkori korszak gyári csapatainak színezését a nemzetiségük határozta meg, a zöld a britek (BRM, Lotus, Cooper, Vanwall), a kék a franciák (Talbot-Lago, Tyrell, Matra), míg a piros az olaszok (Ferrari, Alfa Romeo, Maserati) színe volt. Ezen kívül csupán a rajtszám, illetve a versenyzők neve volt az, ami megjelent az autókon.
Mint oly sok minden más, ez is egy bizonyos Colin Chapmannek köszönhetően változott meg. A Lotus márka legendás alapítója, aki menedzserként és mérnökként egyaránt úttörő volt. Csapata a Lotus minden szinten a határokat feszegette, 1958-as bemutatkozásuk után öt évvel csúcsra is értek Jim Clark vezényletével. 1968-ig a hagyományos brit verseny zöld pompában értek el nagyobbnál nagyobb sikereket.
A költségek nőttek, ráadásul az üzemanyag partnerük, valamint az utcai részlegük felelősségét, ráhatást csökkenteni igyekezett Chapman, így szponzor után kutakodott. Rá is lelt a John Player & Sons dohánycég leányvállalatára a Gold Leaf-re. A Lotus autók színe a cigis doboz dizájnja után piros-fehér-aranyra változott. Ez akkora újdonság volt, hogy nem mindenkitől kaptak pozitív visszajelzést. Bernie Ecclestone például „guruló cigis doboznak” nevezte őket.
Ám mint mindig, az idő most is Chapmant igazolta. A pénz valósággal ömlött a csapathoz, megalapozva a sikerszéria elnyújtását. A dohányzás akkoriban rendkívül nagy népszerűségnek örvendett, noha tisztában voltak annak rákkeltő mivoltával, a nagy cégek pedig rájöttek a Forma-1-ben rejtőző hatalmas reklám lehetőségére. A John Player & Sons 1972-ben úgy döntött, hogy másik márkáját, a John Player Specialt kívánja népszerűsíteni, így a csapat 1972-be felvette a leglegendásabb arculatát, a fekete-arany kombinációt. Az ő sikerükön felbuzdulva, megjelent egy másik cigaretta óriás is a platformon, amely őket is túl tudta szárnyalni…
Nemsokára folytatjuk a 2. résszel.