Lewis Hamilton hosszasan ecsetelte Charles Leclerc hibáit a Mexikóvárosi Nagydíj utáni sajtótájékoztatón és arra jutott, csapattársának változtatnia kellene a mentalitásán ahhoz, hogy a jövőben ne történhessen meg újra az, ami a futam első körében. De vajon tényleg csakis Leclerc okolható azért, hogy a Ferrari egy pillanat alatt eldobta a mexikói győzelem lehetőségét?
Frédéric Vasseur, a Ferrari csapatfőnöke viccesen, vagy inkább kínjában megjegyezte a verseny után, hogy Mexikóban legutóbb valamikor az 1970-es években látott előzést, így amennyiben a két autója 1-2-ben haladt volna az első kör végén, biztosan megnyerték volna a versenyt. De nem haladt, úgyhogy ez már soha nem derül ki, miközben nyilván nagy rá az esély, így mondhatjuk, hogy Hamilton és Leclerc győzelmet dobott el azzal, amit a rajt után a négyes kanyarban tettek. Hogy miért írok többes számot? Nos, azért, mert bár a hétszeres világbajnok egyértelműen csapattársát tette felelőssé azért, hogy elbukták a győzelmet, valójában neki is volt benne része.
Leclerc megtámadta a vezető Hamiltont, majd átvágta a pályát, amiért később 5 másodperces büntetést kapott, így a kerékcserénél visszaesett Verstappen mögé. Eközben Hamilton is kiment a bukótérbe, amivel ő már akkor pozíciót veszített a később győztes hollanddal szemben:
Hamilton már az eset utáni rádiózás során közölte, hogy „kiszorított a saját csapattársam”, ami a négyes kanyarban történteket nézve gyakorlatilag értelmezhetetlen, hiszen Leclerc kívülről támadott, így ha valaki kiszorítva érezhette magát az ő (mint ahogyan ezt meg is jegyezte a rádióban). Hamilton ezért vagy a kettes kanyarra utalt (ott ő volt kívül, Leclerc pedig mellette), vagy a pillanat hevében rosszul ítélte meg a történteket. Akárhogy is, azt a tényt utólag látványosan elhallgatta – és a helyszínen az őt faggató újságírók sem kérdeztek rá erre valamiért –, hogy nemcsak Leclerc, hanem ő is elhagyta a pályát a négyes kanyarban, és a bukótérből kellett visszajönnie, ami miatt Verstappen megelőzte.
Hamiltonnak senki sem tiltotta meg ugyanis, hogy védekezés közben olyan féktávot vegyen, hogy be tudja venni a pályán a kanyart és – még ha ezzel Leclerc meg is előzi – Verstappen előtt maradjon. Az elfékezése pedig teljesen független volt Leclerc-től abból a szempontból, hogy a monacói semmi olyat nem tett (nem húzott rá és máshogy sem kényszerítette hibába őt), ami miatt Hamiltonnak nem maradt más választása, mint a bukótérbe futni. A 41 esztendős brit egyszerűen megpróbált védekezni a támadás ellen és kissé felengedte a fékpedált, aminek köszönhetően akárcsak Leclerc (akinek kanyarbejárati tempója akkor sem lett volna elég az elforduláshoz, ha Hamilton a fékbe tapos és elengedi), ő is túlfeszítette a húrt.
A Hamilton részéről a verseny után hangoztatott narratíva tehát, miszerint Leclerc nem csapatjátékos és úgy áll hozzá a kettejük csatájához, hogy „ha én nem nyerhetek, te se nyerjél”, legalábbis sántít. Azt nyilván meg kell hagyni, hogy Leclerc agresszívan szokott fellépni Hamilton ellen, és nem ez volt az első eset, amikor így tett – Monzában például egyértelműen leszorította a britet a kavicságyba a rajt után –, de azért ez a mostani manőver messze volt attól a fajta viselkedéstől, amire azt lehetne mondani, hogy a monacói a csapattársát veszélyeztette. Agresszív volt? Igen. Kockára tette vele a Ferrari kettős győzelmét? Igen. Hamiltonnak ettől muszáj volt elrontania a kanyart és pozíciót buknia Verstappennel szemben? Nem.
Ki a felelős?
Hamilton tehát Leclerc-t hibáztatta utólag, míg Leclerc (aki kevesebbet szerepelt a média előtt, lévén nem végzett a legjobb háromban, így nem vett részt az FIA sajtótájékoztatóján) csak annyit mondott, hogy megérdemelten kapott büntetést a pálya átvágása miatt, de a Hamilton elleni csatával kapcsolatban úgy érzi, hogy csak versenyeztek, és nincs ebben semmi különös. Eközben Vasseur látványosan kerülte, hogy bármelyik pilótáját is hibáztassa, helyette inkább általánosságban beszélt a versenyzők csapat iránti kollektív felelősségéről és arról, hogy ilyen módon nem lehet elbukni egy győzelmet.
Az viszont feltűnő volt, hogy több szakértő, például az F1 TV-n Juan Pablo Montoya és a hatszoros IndyCar-győztes James Hinchcliffe is mindkét pilótát okolta, mondván nem helyezhetik a saját érdekeiket a csapat érdekei elé. És valljuk be, a probléma gyökere tényleg itt van. Mert Hamiltonnak minden joga megvan ahhoz, hogy azt ecsetelje, Leclerc-nek szerinte nem kellene pont a csapattársával szemben ennyire agresszívnak lennie – még Silverstone-t is felemlegette, mondván ő nem támadott „kamikaze” módjára, amikor Leclerc volt az élen –; Leclerc-nek pedig minden joga megvan ahhoz, hogy agresszívan versenyezzen, amíg ezzel nem lép át egy határt.
Az, hogy előzési kísérlet közben túlvállalja magát a külső íven és lemegy a pályáról, véleményem szerint benne van a pakliban, miközben az már más megítélés alá esne, ha mindezt a belső íven tette volna, és ezzel nekimegy Hamiltonnak. De pont a kettes kanyarban látszott, hogy amikor belül volt, figyelt a csapattársra – mint ahogyan Hamilton is rá –, a négyes előtt viszont úgy volt vele, hogy ott a hatalmas aszfaltozott, majd utána füves bukótér, megpróbálkozik egy extra rövid fékezéssel, aztán vagy bejön, vagy nem. Nem jött be, de ha Hamilton eközben nem fékezi el magát szintúgy, és Verstappen előtt marad, akkor Leclerc-nek simán meglett volna a lehetősége visszaengedni maga elé a 44-es rajtszámú Ferrarit – így nem volt, és a csapat sem kérte erre, hiszen azzal át kellett volna engednie a vezetést Verstappennek –, és minden ment volna tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Innen nézve tehát teljesen világos Hamilton felelőssége is, hiszen annyira nem akarta hagyni, hogy a csapattársa megelőzze, hogy emiatt ő is hibázott.
Hogy pontosan mi van Hamilton fejében, azt persze nem tudjuk, de a szavai alapján egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy Leclerc a felelős, mert túl agresszív volt, ezzel védekezésre késztette őt, amiből következett a hiba és a győzelem elvesztése. Autóversenyzői fejjel gondolkodva persze nem elvárható, hogy valaki ne védekezzen, pláne a csapattársa ellen, hiszen bármennyire is elvárás a csapat előtérbe helyezése, közhely, de igaz, hogy egy pilótának mindig a csapattársa lesz a legnagyobb ellenfele. Amennyiben pedig Hamilton az ilyen eseteket mostantól elóvatoskodná vagy eddig is így tett volna, Leclerc-nek meglenne a lehetősége, hogy gyakorlatilag folyamatosan lekergesse őt a pályáról, mondván majd Hamilton figyel és enged.
Mikor tesz valamit a Ferrari?
És itt érkeztünk el a csapat felelősségének firtatásához. Mert bár bizonyos mértékig minden versenyzőtől elvárható, hogy ésszel versenyezzen és ne toljon ki a saját csapatával/csapattársával, azért azt be kell látni, hogy bizonyos iránymutatásra, akár adott esetben belső szabályokra szükség van ahhoz, hogy megelőzhetők, vagy ha már megtörténtek, transzparens módon rendezhetők legyenek a vitás esetek. Remek pozitív példa erre a McLaren, ahol a Ferrarihoz hasonlóan – Max Verstappen szavaival élve – szintén két elsőszámú pilóta van, akik ráadásul már vb-címért is megküzdöttek egymással. A wokingiak pedig kezükbe vették a dolgot és amikor Norris és Piastri tavaly Szingapúrban ütközött, előbbinek még házon belül büntetést is adtak, amit aztán egy futammal később, az újabb ütközés hatására vissza is vontak. A szándék azonban megvolt és még ha nem is feltétlenül sült el mindig minden döntés jól, azt mindenképpen meg kell hagyni nekik, hogy kézben tartják a helyzetet, és amikor az idei szingapúri sprinten Norris bevállalós manőverrel kilökte Piastrit, senkinek nem gurult el a gyógyszere, helyette a színfalak mögött rendezték a dolgot, Norris pedig másnap nyilvánosan kijelentette, hogy túl messzire ment, és legközelebb körültekintőbb lesz ahelyett, hogy veszélybe sodorja a McLaren jó eredményét.
Ezzel szemben mi a helyzet a Ferrarinál? Jelenleg az, hogy bár Hamilton már Monza után szeretett volna valamilyen belső szabályt arra, hogy meddig mehetnek el az egymás elleni versenyzés során, ilyesmi azóta sem született, az újabb, ezúttal már győzelembe kerülő kakaskodás után pedig a fél világ vagy egyik, vagy másik pilótát, vagy a csapatot kritizálja. Noha a hétszeres világbajnok Mexikóban úgy vélte, nem is feltétlenül egy ilyen szabály lefektetése lenne most a legfontosabb, hanem inkább mélyreható és komoly beszélgetésre van szükség arról, hogy Leclerc miként áll a kettejük csatáihoz, a jövőre nézve ezek után alighanem az is segítene, ha a Ferrari bekeményítene.
Hogy ez mostanáig miért nem történt meg, azt kívülről nem tudjuk pontosan megítélni, de így is eléggé nyilvánvaló: Leclerc személyében az egyik versenyzőjét a Ferrari ugyanis amolyan „mi kutyánk kölykének” tekinti. A menedzsere Nicolas Todt, a legendás Ferrari-csapatfőnök Jean Todt fia, aki a 2006 és 2013 között a Ferrarinál versenyző Felipe Massáé mellett a tragédiája nélkül előbb-utóbb minden bizonnyal a Ferrari valamelyik ülésében kikötő Jules Bianchinak, Leclerc keresztapjának a pályafutását is egyengette. Leclerc első F1-es szezonját a Ferrarival partneri kapcsolatban levő Alfa Romeóban töltötte, majd 2019-ben, második szezonjában már a vörösök pilótája volt, teljesítményével pedig lényegében véget vetett Sebastian Vettel ferraris karrierjének. Noha Carlos Sainzcal közös éveik során szintén akadtak vitás pillanatok, a spanyol pedig erős csapattársnak bizonyult (2021-ben le is győzte Leclerc-t az összetettben) és futamokat nyert, végig érezhetően Leclerc volt fölényben, így ez a státusz megmaradt, és tavaly, első Hamiltonnal közös évében sem volt veszélyben, hiszen a hétszeres világbajnok nagyon gyenge 2025-öt produkált.
2026-ra az új szabályoknak és nagyban a megváltozott autóknak köszönhetően azonban Hamilton teljesítménye javult, és minden esély megvan rá, hogy Leclerc-rel teljes autóversenyzői pályafutása során másodszor forduljon elő, hogy az év végén a csapattársa mögött zár a pontversenyben. Ez amellett, hogy nyilván frusztrálja őt, új helyzetet teremtett. Tavaly 19–5-re győzte le Hamiltont az időmérőkön és 18–3-ra a versenyeken, míg a sprintfutamokon 4–2 volt az állás. Ezzel szemben most csak 10–9-re vezet az időmérős összevetésben, a futamokon pedig 9–10 az állás Hamilton javára. Még úgy is szembetűnő a változás, hogy minden versenyt figyelembe vettünk, azaz nem kezdtük el szétszálazni, hogy mikor, milyen problémák hátráltatták őket.
Miként arra Montoya is rávilágított, képletesen szólva a Ferrarinál jelenleg két első számú versenyző mondogatja egyre hangosabban, hogy „engem válasszatok”, ha arra kerül a sor, hogy Maranellóban esetleg ismét vb-címre képes autóval rukkolnak elő. Ebben pedig semmi meglepő nincs, és pont az lenne a furcsa, ha valamelyikük nem próbálná meg maga mellé állítani a csapatot és kivívni a vezér szerepét. És amíg ez a rivalizálás előremutató és előreviszi a csapatot, nem is feltétlenül baj, miként az is elképzelhetetlen, hogy bármelyikükből kimondott második számú versenyzőt lehetne csinálni. De ha már a Ferrari bevállalt két toppilótát, nem teheti meg, hogy ne menedzselje az egójukat, mert annak a mexikói esetnél sokkal csúnyább lehet a vége.
Összegezve tehát sem Hamiltontól, sem Leclerc-től nem igazán elvárható, hogy ne próbálja meg kijelölni a saját területét és ne tegye ki a könyökét, pláne akkor, ha a győzelem a tét. A Ferraritól viszont elvárás, hogy a szükséges eszközökkel biztosítsa, hogy a pilótái rivalizálása ne menjen a csapat rovására, és ha esélyük kínálkozik egy verseny megnyerésére, akkor éljenek is vele. Ez eddig nem történt meg, a nagy kérdés most az, hogy ezután meg fog-e, és ha igen, milyen módon.