A Grand Prix de l’Age d’Or mindig egy olyan esemény, amit nem szabad kihagyni. A 2018-as verziót a PeterAuto szervezte, mely az egyik legnagyobb név a történelmi motorsport események körében. A paddockban Patrick Tambay-be is belebotlottam, ahol boldogan dedikálta könyvét, melynek címe: „27, Patrick Tambay, the Ferrari years”.
Az 1946-ban született egykori versenyző Parkinson kórral küzd pár éve, de találkozásunkkor jó formában volt, határozott kézfogással üdvözölt, kedves és udvarias volt, mint mindig. Igazán öröm volt beszélgetni vele, íme hát, miről is esett szó:
Patrick, mi az első motorsportos emléked? Családi volt az indíttatás, vagy hogyan csöppentél bele?
Patrick Tambay: Nem egészen. Teljesen véletlen történt minden. 1968-ban ott voltam a Monacói Nagydíj hétvégéjén. Nem engedtek el, a szüleim nem akarták hogy oda menjek, plane, mivel egy barátommal mentünk oda motorral. Francois Cevert akkor a Formula 3-ban ment épp, és nagyon meggyőző volt, a sisak designjáért meg egyenesen rajongtam! A bukósisakja feltűnő volt, és mindig figyeltem, hogy mikor jön. Ez volz az első autósportos élményem. Azt mondtam magamnak:
“Ez az, amit csinálni akarok!”
Persze érdekelt a komplett felszerelés, a hangulata a dolognak, na és a sisakok!
Beszéljünk a te versenyzői karrieredről. Nemzetközi szinten 1976-ban tűntél fel, amikor René Arnoux mellett vezettél a Martini Teamnél, a Formula 2-ben…
Igen, egy remek autónk volt, aztán 1977-ben már a Forma-1-ben indulhattam, először a Surtees majd az Ensign csapatokkal. John Surtees már a téliszünetben alatt megkeresett, és felajánlotta, hogy elindulhatok a hazai versenyemen, itt Dijonban. Az auto azonban hihetetlenül pocsék volt. Nem tudom már, hogy a benzinpumpával volt-e gond vagy mással, de esélytelen volt kvalifikálnunk magunkat a versenyre. Nem volt pénzem, így nem tudtam folytatni velük, de ez nem is volt gond, mert már tárgyaltam Mo Nunnal és Teddy Yippel az Ensignnel a következő versenyekről. A zeltwegi verseny pedig döntőnek bizonyult. Esett, és fel tudtam venni a Ferrarik sebességét is a gyengébb autómmal. A versenyt követően felhívott Mauro Forghieri és találkoztam Enzo Ferrarival, hogy átbeszéljük a lehetséges szerződtetésemet 1978-ra. Az Ensign is hosszú távú szerződést akart velem, de nem írtam alá nekik. A Marlboroval volt szerződésem, és azt akarták, hogy egy fiatal versenyző menjen egy nagyobb csapatba. Zeltweget követő kedden elrepültem Londonba, hogy találkozzak John Hogannel és Teddy MAyerrel a McLarentől. Teddynél volt egy aktatáska is, aminek nagyon örültem… Egy igazi amerikai aktatáska volt az, a Brooks Brotherstől, amit lerakott elém. Annyit mondott, hogy ez az, amit ajánlani tudunk azért, hogy vezesd az autónkat. Nem igazán tudtam, hogy melyik csapatot válasszam, a Ferrarit vagy a McLarent, csak azt tudtam, hogy egy versenyképes F1-es autót akarok hajtani, és a lehető legjobb elérhető versenytechnikát akarom.
Akkoriban kicsit meglepő is volt, hogy a McLarennél kötöttél ki, Villeneuve meg elment a Ferrariba, pedig a McLarennél kezdett…
Igen, kicsit arról szólt a dolog, hogy ki Kellett találni, hogy melyik csapat less versenyképesebb 1978-ban. Nem tudtunk akkor Michelin gumikról és hogy a Ferrarinál ki lenne job csapattársa Carlos Reutemannak, így a McLaren biztonságosabb lépésnek tűnt nekem akkor.
John Hogan azt mondta, hogy szerintük én jobb párost alakítanék James Hunttal, így elfogadtam a McLaren ajánlatát.
A találkozót követően elmentem Amerikába egy CanAm versenyre, és elmondtam Gillesnek, hogy aláírtam a McLarennél, és javasoltam neki, hogy jöjjön Európába versenyezni, és látogassa meg a Ferrarit, mert új versenyzőt kerestek Niki Lauda után.
A McLarenes évek azonban igen vegyesek voltak, ’78 még elment, de ’79-ben az autó egyszerűen sehogysem működött…
Igen, ’78-ban jó volt a versenyautó, hiszen ’76-ban és ’77-ben is jók voltak, James Hunt is top formában volt. ’79 borzasztóan sikerült, az volt a csapat első “wing car” autója, és egyáltalán nem működött, eszméletlenül instabil volt. Akkoriban a CanAm szériában is versenyeztem Amerikában. 1980 elején Teddy Mayer azt mondta nekem, hogy meg akarják tudni, hogy mennyire is vagyok jó versenyző, és szerveztek egy szétlövés Le Castelletbe Prost ellen. Megmondtam John Hogannek, hogy akár hiszik, akár nem, de ezen nem fogok részt venni. Visszamentem az Államokba, és egy újabb szezont követően újra megnyertem a CanAm bajnokságát.
1981-ben tértél vissza a Forma-1-be, a Theodore és fel szezonra a Talbot-Ligier pilótájaként.
Így van, a Ligierrel kezdtem féltávnál itt Dijonban és Las Vegasban fejeztem be. Emlékszel még, hogy mi történt a versenyen Las Vegasban?
Igen, hatalmas baleseted volt, és az auto totálkáros let!
Így van, az auto többé-kevésbé kettétört, és gyakorlatilag kisétálhattam belőle az elejénél. A lábaim a földön voltak, szabad ég alatt… csak keress rá, hogy Las Vegas 1981, és látható az élő közvetítésből!
Beszélhetünk a Ferraris időszakodról, amikor Gilles helyére hívtak? Hogyan fogadtak, Enzoval személyesen szerződtél?
Volt már egy találkozóm Enzoval ’77-ben, amikor úgy döntöttem, hogy nem náluk fogok versenyezni. 1982-ben Monzába is és Maranellóba is mennem Kellett, hogy találkozhassak vele. Azon a találkozón csak Forghieri a Commendatore és én voltam jelen. Leginkább Enzo beszélt, hibátlanul és franciául! Enzo azt mondta nekem:
“77-ben hibáztál, amiért nem velünk szerződtél, így ne kövesd el ezt a hibát újra!”
Ezúttal hülye lettem volna nem aláírni, így boldogan megtettem.
Az autó pedig remek volt ’82-ben, és sikeres éveid voltak a Ferrarinál…
Nagy reményekkel mentünk Hockenheimbe, de Didier (Pironi – a szerk.) balesetet szenvedett szombaton, de én szerencsésen behúzhattam az első győzelmemet vasárnap! 1982-ben és ’83-ban jó volt menni Hockenheimbe, mindig is szerettem azt a pályát a hosszú egyeneseivel, az erdővel, a stadionos résszel, ami egy teljesen szokatlan pálya egy versenyzőnek. Az olyan gyors pályákat is szerettem, mint Spa vagy Zeltweg. Ha visszatekintek, akkor 1983-ban a bajnokságomba került az, hogy szereztem pontokat Hockenheimben és Zeltwegben.
Volt valaha is esélyed versenyezni a Team Lotusnál?
Nem, soha nem is akartam, és ajánlatot se kaptam tőlük!
Pedig a Lotusnak Renault turbo motorjai voltak akkoriban…
Igen, de miután kirúgták Prostot, a gyári csapatnál lehettem 1984-ben és 1985-ben. Neki is megvoltak a módszerei ahogy csinálta a dolgait, és nekem is. Nem voltam boldogtalan azért, mert nem volt már a csapatnál. A végén aztán sokkal sikeresebb let mint én, így nem is rossz, hogy így alakult…
Beszéltél már a sisakfestésekről, a tied tipikusan a hetvenes évek stílusát hozza, csak két szín, kék és fehér. Ki készítette a design?
Én magam! Kiválasztottam a színeket amiket szeretek, és egyszerűen csak fehér csíkot húztam körbe a kék alapba.
Az utolsó Forma-1-es évedben versenyezhettél az első hungaroringi Magyar Nagydíjon is, erre miképp emlékszel?
Ó, az érdekes volt, mert először mehettünk Európa keleti részére akkoriban.
A Forma-1-es közösség nagyon megtisztelve érezte magát, hogy az autósportok közül a fal másik oldalára is átlátogathattunk. Nagyon izgalmas volt ez nekünk, az országnak is, és különösen a hölgyeknek!
Amikor a fiad is elkezdett autóversenyezni, milyen érzés volt apaként egyengetni az útját?
Mindig is mondtam, hogy nem fogom nyomni, csak mellette állok és adok majd pár tippet. Ezt tettem akkor is, amikor az Audival a DTM-be került. Neki is votl szétlövés Spanyolországban és versenyző képzésen is részt vett, végül dr. Ulrich őt választotta a technikai hozzáértése miatt. Volt két-három jó éve az Audival a DTM-ben, és most Mercedesszel megy a Blancpain GT szériában.
Köszönjük hogy szántál rank időt, egy émény volt veled beszélgetni!
You can find the English version on topspeedsniffer.com