1974-ben ezen a napon aratta első győzelmét Niki Lauda, azonban nem sokon múlott, hogy elsősorban ne erről, hanem egy tragikus balesetről, és/vagy az első grúz származású F1-es pilóta részvételéről legyen emlékezetes a futam.
1974. április 28-án rendezték meg az azévi Spanyol Nagydíjat, amelyen Niki Lauda tett jelentős lépést azon az úton, amely később három világbajnoki címet eredményezett számára, hiszen ezen a versenyen szerezte élete első F1-es győzelmét. Hozzá kell tenni, hatalmas szerencse, hogy nem egy sokkal szomorúbb apropóból (is) maradt emlékezetes ez a verseny.
Az 1974-es idény minden idők egyik legizgalmasabbjaként vonult be a sportág történelmébe, hiszen egészen 2021-ig csupán ekkor fordult elő, hogy a két éllovas (Emerson Fittipaldi és Clay Regazzoni) pontegyenlőséggel érkezett meg a szezonzáróra, de még Jody Scheckternek is volt matematikai esélye a végső győzelemre. Sőt, sokáig Lauda is harcban volt.
A fordulatok már az év elején elkezdődtek: az első három futamot három különböző pilóta nyerte Denny Hulme, Fittipaldi és Carlos Reutemann révén, a bajnoki tabellát viszont Regazzoni vezette 10 egységgel, 1-1 ponttal megelőzve az előbb említett három versenyzőt, valamint Mike Hailwoodot. Ekkor érkezett meg a mezőny a Madridhoz közeli Jaramába.
Az időmérő kifejezetten izgalmasan alakult: Lauda az előző, dél-afrikai forduló után zsinórban másodszor indulhatott az élről, miután csupán 3 századdal előzte meg Ronnie Petersont. Az időmérőn több baleset is történt, különösen Patrick Depailler bukott nagyot, de mind ő, mind a többiek megúszták a karambolt, igaz, a szerelőknek adtak némi extra munkát.
Másnap egész délelőtt esett, ami a rajtra sem állt el. A mostoha körülményekből Peterson jött ki a legjobban a kezdésnél, hiszen az indulás jobban sikerült neki, mint Laudának, az osztrák versenyző így visszaesett a második helyre, mögötte pedig csapattársa, Regazzoni autózott. A későbbi háromszoros világbajnok nehezen, de valamelyest tudta tartani a Lotus tempóját, ellenben a svájci pilóta és Jacky Ickx egyaránt lemaradt. Mögöttük Scheckter megelőzte a hét hengerrel küszködő Fittipaldit, a mezőny többi tagját pedig Arturo Merzario tartotta fel, aki Frank Williams akkori csapatának volt a versenyzője.
A 17. körben elállt az eső, ami óriási kavarodást hozott. Az élmezőnyből Regazzoni állt ki elsőként, aki ezzel óriásit nyert, és mindössze pár másodpercnyire zárkózott fel Lauda mögé. Az akkor 25 esztendős pilóta ekkor már vezetett, miután Petersonnak előbb nem sikerült jól a kerékcsere, majd a 24. körben motorja vízszivárgás miatt felmondta a szolgálatot.
A verseny a technikai meghibásodásokat leszámítva viszonylag eseménytelenül csordogált, amikor a 38. körben kis híján tragédia történt. Az addig remek versenyt produkáló Merzario ráment egy vizes pályarészre, aminek következtében autója a korlátnak csapódott, majd egy szaltó után a korláton kötött ki, letarolva ezzel az ott tartózkodó fotósok felszerelését. Óriási szerencse, hogy az olasz pilótának, valamint a fotósoknak és a szurkolóknak sem esett baja.
Elképesztő kép – fotós fekszik Merzario autójának roncsa alatt:
Mivel a futam elején esett az eső, már akkor lehetett tudni, hogy a mezőny tagjai nem fogják tudni teljesíteni az eredeti versenytávot a kétórás időlimiten belül, így a futam 90 helyett csak 84 körből állt. Lauda megállíthatatlan volt, és a végére 35,61 másodperces előnyt autózott ki Regazzonival szemben, mindenki másnak pedig legalább egy kört adott. A dobogó harmadik fokára a gondjai ellenére Fittipaldi ért fel, miután sikerült megelőznie a vizes körülmények között remek teljesítménnyel előrukkoló Hans-Joachim Stuckot. A maradék két pontszerző helyet Scheckter, illetve Hulme szerezte meg.
Nemcsak Lauda miatt lehetett volna történelmi futam
Az 1974-es Spanyol Nagydíjon állhatott volna rajthoz az F1 történetének első grúz származású pilótája, Jorge Bagration, így emiatt is különleges lehetett volna a futam. A Rómában született, majd élete nagy részét Spanyolországban töltő, és ennek megfelelően hispán színekben versenyző férfi egy nagyon régi grúz család leszármazottja. 1959-ben kezdett el versenyezni, majd a kilenc évvel későbbi, 1968-as Spanyol Nagydíjra benevezett, ám a döntéshozók visszautasították a nevezését.
1974-ben aztán már sokkal közelebb állt a csúcskategóriás bemutatkozáshoz, ugyanis rajta volt a nevezési listán. Akkoriban még léteztek ügyfélautók, és az akkor 30 éves pilóta egy ilyennel akart elindulni a jaramai viadalon: az 1964-es világbajnokságot megnyerő John Surteestől vásárolt autót, egy Surtees TS16-ost.
Ekkor azonban jött a rossz hír, a nevezési lista ugyanis elveszett. Ennek oka, hogy a spanyol motorsportszövetség élén elnökváltás volt, és a leköszönő vezető pont abban az időszakban távozott. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az irodában nagytakarítást végeztek, és a beszámolók szerint ekkor tűnt el az értékes dokumentum.
Itt még nem volt minden veszve, ám ezen a ponton a különböző források mást állítanak. Matt Bishop, a McLaren és az Aston Martin korábbi kommunikációs igazgatója a Motor Sport Magazine honlapján megjelent cikkében azt írta, hogy a szervezők egyszerűen kifelejtették Bagrationt, amikor emlékezetből újraírták a listát. Máshol viszont az olvasható, hogy azért maradt le, mert időközben szponzorációs gondjai támadtak.
Akármi is volt a valódi ok, a spanyol versenyző végül nem vehetett részt hazája nagydíján, ahogyan más F1-es futamon sem. Később raliversenyzőként is kipróbálta magát, ahol sikeresnek bizonyult: 1979-ben és 1981-ben is megnyerte a spanyol bajnokságot. 1982-ben vonult vissza, amikor Grúziában papíron már öt éve hercegi és grófi címet viselt, hiszen édesapja 1977-ben elhunyt. Ennek ellenére csak 1995-ben járt először a kaukázusi országban, amikor apja hamvait hazaszállították. Élete hátralévő részét ott töltötte, mielőtt 2008-ban májgyulladásból adódó szövődmények következtében meghalt.