Nyolcvan éve rendezték meg a második világháborút követő első Grand Prix-t Nizzában, ahol egy olasz pilóta egy olasz autóval elverte a hazai versenyzőket.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. április 22-én rendezték meg az első Grand Prix-t a második világháború után. Annak személtetésére, hogy ez a gyors újrakezdés mennyire hihetetlen volt, helyezzük történelmi kontextusba az időpontot. Európa még romokban hevert, javában tartott a szövetséges hatalmak által a háborús bűnösök elszámoltatására indított nürnbergi per, Németország és Ausztria négy megszállási zónára volt osztva, Magyarországon a Magyar Kommunista Párt Rákosi Mátyás vezetésével, hathatós szovjet támogatással elkezdte leszalámizni a Független Kisgazdapártot, Budát és Pestet pedig egyetlen (fél)állandó híd, az év elején átadott és mindössze tíz évig működő, majd 1960-ban elbontott Kossuth híd kötötte össze.

És mégis, a Francia Riviéra fővárosában, Nizzában mindezek ellenére elkezdődött az 1946-os Grand Prix-szezon. Európában 1939 után rendeztek ismét nagydíjat, akkor a második világháború kitörtése miatt félbeszakadt a szezon, és nem is hirdettek győztest. A nehéz idők miatt még egyáltalán nem voltak jól szervezettek a Grand Prix-k, így hivatalosan 1946-ban sem rendeztek bajnokságot. Emiatt győztese sem volt a sorozatnak, a legeredményesebb versenyző az öt futamot megnyerő francia Raymond Sommer volt, a legjobb autója pedig a Maseratinak volt, amely a tizennyolc versenyből kilencen is győzött. Egyébként a mezőnyre is rányomta a bélyegét a második világháború, a német versenyzőket és autógyártókat kizárták a sorozatból.

A versenyautók tekintetében úgy tűnt, hogy megállt az idő, hiszen érthető okokból új autók nem készülhettek, és a harmincas évek technikája volt ott a rajtrácson. Eldugott garázsokból és raktárakból kerültek elő a gondosan és féltve őrzött autók, amelyek némi szerencsével épségben megúszták a világégést. Itt térjünk vissza a Maseratira, amely éppen 1939-ben jött ki egy új típussal, a meglehetősen gyors és ütőképes 4CL-lel, ezért is lehetett jókora fölényben az 1946-os szezonban. A Maseratik mellett Alfa Romeók, Delahaye-ek, Talbot-Lagók és Bugattik vonultak még fel Nizzában, mindegyikből többféle típus – kinek mi maradt meg a háború előtti időkből.

A pályát a város egyértelműen legszebb részei köré tervezték, a korabeli leírások szerint az autók a tengerparton rajtoltak el, elhaladtak a híres Promenade des Anglais mellett, majd 180 fokos kanyart vettek a Boulevard Gambettánál. Visszafelé az Avenue de Verdunon balra kanyarodtak, és a Place Masséne-ig haladtak, ahol a kissé kanyargós Avenue des Phocéens-re tértek, mielőtt újra a tengerpartra értek. Az autók ezután befordultak a fő egyenesként szolgáló Quai des États-Unis-n, hogy az Opera közelében egy újabb 180 fokos kanyarral visszatérjenek a célegyenesre.

A versenyre huszonketten neveztek, döntő többségében francia versenyzők, ők egészen pontosan tizenhatan voltak. Négy olasz pilóta állt rajthoz, a több szakágban is otthonosan mozgó Louis Chiron monacói zászló alatt indult, aki aztán tíz évet húzott le a Forma–1-ben, és a mai napig ő a legidősebb pilóta, aki valaha F1-es futamon indult, a rekordot 55 évvel és 292 nappal tartja. Egy másik rekord is fűződött a nevéhez, 1931-ben megnyerte a Monacói Nagydíjat, ami utána 93 évig egyetlen másik monacóinak sem sikerült, mígnem Charles Leclerc 2024-ben megtörte a jeget.

A mezőnyt az amerikai Herry Schell is színesítette, aki később ugyancsak tíz éven át a Forma–1-ben is versenyzett. A huszonkét indulóból végül tízen értek célba, ketten el sem tudtak rajtolni, tízen pedig kiestek. Hiába a jelentős hazai kontingens, az 1946-os Nizzai Nagydíjat az olasz Luigi Villoresi nyerte Maserati 4CL volánja mögött, a második a fentebb említett Sommer lett egy Alfa Romeo 308-assal, a harmadik helyen pedig a Delahaye 135S-t vezető Eugene Chaboud végzett.

Villoresi később hét szezon alatt 34 Forma–1-es nagydíjon indult, versenyzett a Ferrari, a Maserati, a Lancia és a Centro Sud csapatában is. Nyolc dobogós helyezés és egy leggyorsabb kör fűződik a nevéhez. Az öccse, Emilio még nála is nagyobb tehetségnek számított, huszonkét évesen, 1937-ben már szerződést kapott az Alfa Romeótól, de két évvel később, 1939. június 20-án Monzában egy tesztbalesetben életét veszítetette. Két héttel az öccse halála után Luigi rajthoz állt az Abbáziában először megrendezett Adria Grand Prix-n, és megnyerte a versenyt, ami sokat elárul a karakteréről.

Az 1946-os Grand Prix-szezonnak nemcsak az újrakezdés miatt volt hatalmas jelentősége, hiszen a szeptember elsején megrendezett Torinói Nagydíjat az első Forma–1-es futamnak tekinthetjük. A Valentino Park utcai pályáján már a későbbi F1 szabályrendszerét (1,5 literes feltöltős vagy 4,5 literes szívómotorok) alkalmazták, mielőtt az hivatalosan 1947-ben életbe lépett volna. A nyolcvan évvel ezelőtti Nizzai Nagydíj azonban hasonló relevanciával bír a Forma–1 megszületésének történetében.