Napra pontosan 60 évvel ezelőtt vesztette életét Ken Miles egy tesztbalesetben. A néhai brit pilóta egyetlen Forma–1-es futamon sem indult, de Le Mans-i drámája miatt néhány éve a nagyközönség is megismerhette történetét.
Olvasóink közül bizonyára többen is látták a 2019-es, angolul ’Ford v Ferrari’, magyarul ’Az aszfalt királyai’ címmel megjelent filmet. Hogy mennyire sikerült jól az alkotás, az ízlés kérdése, mindenesetre tény, hogy négy Oscar-díjra is jelölték – köztük a legjobb filmek között is ott volt –, ebből végül a hangvágás és a vágás kategóriáját nyerte meg. Akik látták a művet, azok számára nem ismeretlen a nemcsak versenyzőként, hanem tervezőként és szerelőként is sikeres Ken Miles karaktere, aki 1966. augusztus 17-én, vagyis napra pontosan 60 esztendővel ezelőtt hunyt el.
Watch the new trailer for #FORDvFERRARI directed by James Mangold, starring Matt Damon and Christian Bale. In theaters November 15.
▶A néhai brit pilóta 1918. november 1-én született Kenneth Henry Jarvis Miles néven a közép-angliai Sutton Coldfieldben. Később az Egyesült Államokban vált ismerté, ahova már fiatalon el akart költözni, de ez akkor még nem jött össze. Emellett már a mérnöki karrier is nagyon korán érdekelte, és 15 évesen gyakornok lett egy brit gépjárműipari cégnél, a Wolseley-nél. Onnan egy műszaki iskolába küldték, hogy bővítse az ismereteit.
Később a motorversenyzésbe is belekóstolt, és ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha nem szól közbe a második világháború. A brit hadseregben kezdetben vezetési oktatóként kapott szerepet, majd egyre feljebb jutott a ranglétrán. A normandiai partraszállásból már harckocsiparancsnokként vette ki a részét, végül főtörzsőrmesterként szerelt le, és került tartalékos állományba.
Miles későbbi elmondása szerint ekkor ébredt fel benne a szenvedély a nagy teljesítményű gépek gyártása iránt. A háború utáni években Bugattikkal, Alfa Romeókkal és Alvisokkal vett részt brit sportautóversenyeken, majd mérnöki képességeit is megvillantotta, amikor egy Frazer-Nash-be beszerelte a Ford bivalyerős V8-as motorját, és azzal szerepelt futamokon.
1952-ben aztán már ténylegesen kiköltözött az Egyesült Államokba, ahol az MG dél-kaliforniai forgalmazójának szervizvezetője lett Los Angelesben. A következő évben zsinórban tizennégy egymást követő futamot nyert meg az amatőr Sports Car Club of America szervezésében egy saját tervezésű, MG-alapú autó volánja mögött.
A következő években rendre saját tervezésű autókkal ért el sikereket Amerikában. Eközben a Le Mans-i 24 órás versenyen versenyen is debütált. A minden idők legtöbb áldozatát követelő autósportos balesetét hozó 1955-ös futamon egysége összesítésben a tizenkettedik, a másfél literes géposztályban pedig az ötödik helyen ért célba. A következő próbálkozására aztán nem kevesebb mint tíz évet kellett várni.
Persze addig sem tétlenkedett. 1957-ben a helyi autós kultúra meghatározó alakjával, az autókereskedőként és csapatfőnökként is tevékenykedő Otto Zipperrel együttműködve a Porsche 550S motorját és váltóját beépítette egy Cooper alvázába. Ezzel szintén versenyzett, és uralta saját kategóriáját az SCCA-ban.
Miles azonban nem elsősorban pilótaként tekintett magára, ami A. J. Baime ’Go Like Hell’ című könyvéből is kiderül. „Szerelő vagyok – fogalmazott. – Ez az egész szakmai életem irányvonala. A vezetés számomra hobbi, kikapcsolódás, mint másoknak a golf. Szeretnék egyszer vezetni egy Forma–1-es autót. Nem a díj miatt, hanem pusztán azért, hogy megtapasztaljam, milyen. Szerintem nagyszerű szórakozás lenne.”
Milesnak végül nem adatott meg, hogy F1-es versenyen induljon, de egyszer közel volt hozzá. 1961-ben benevezett az idényzáróra, a Watkins Glen-i USA Nagydíjra, amelyen egy privát Lotus 18-ast vezetett volna – azt a konstrukciót, amellyel Stirling Moss két futamot is nyert abban az évben. Azonban a Louise Bryden-Brown által birtokolt privát gép egyszerűen nem érkezett meg a helyszínre, így a brit versenyző kénytelen volt visszalépni.
Ezzel nagyjából egy időben csatlakozott a szintén több területen jeleskedő, versenyzőként a Forma–1-ig és Le Mans-i győzelemig eljutó, de tervezőként és csapatvezetőként is nagyot alkotó Carroll Shelby istállójához, a Shelby-Americanhez. 1963-ban kinevezték a formáció első számú tesztpilótájává, és az ő hathatós közreműködésével készült el a legendás Ford GT40-es.
A Ferrari akkoriban 1960 óta legyőzhetetlennek bizonyult a Le Mans-i 24 órás versenyen. A már említett filmben az az egyik legfőbb történetszál, hogy az amerikai óriásvállalat Shelby alakulatával együttműködve próbálta meg legyőzni a maranellóiakat, és 1965-ben Miles Bruce McLaren oldalán harcba is szállt a GT40 Mk II-es változatával, ám váltóhiba miatt kiestek. Ezzel együtt az autó nem muzsikált rosszul: ezt jól mutatja, hogy Miles ugyanebben az évben megnyerte a Daytonai 2000-est a Sebringi 12 óráson pedig szintén az új-zélandi pilótával kategóriagyőzelmet aratott, összességében pedig második lett.
Essa semana fez 55 anos da morte de Ken Miles, um dos maiores talentos da história do automobilismo. Grande responsável pelo sucesso do Ford GT40 entre outras conquistas. Conto parte dessa história e de seu acidente fatal nessa thread:
Az 1966-os év szintén kiválóan indult, hiszen a Daytonai 24 órás és a Sebringi 12 órás viadalt is megnyerte. Ezzel esélye nyílt megszerezni a hosszútávú versenyzés Triple Crownját, amely az említett futamok mellett a Le Mans-i 24 órásból állt. Addig a pillanatig csak Phil Hillnek jött össze a bravúr, és bár azóta tizenháromra nőtt a létszám, egyazon évben a mai napig senkinek nem sikerült megnyernie mindhárom megmérettetést. Miles azonban rendkívül közel volt hozzá.
Az akkor 47 éves pilóta ezúttal egy másik új-zélandi versenyzővel, Denny Hulme-mal vezette az 1-es számú Fordot, míg a Shelby-American 2-es számú autóját McLaren és Chris Amon hajtották. Milesék a végéhez közeledve nem kevesebb mint négykörös előnyben voltak, ám az utolsó tervezett kiállásuk során rossz féktárcsát kaptak, ami miatt még egyszer ki kellett menniük. Bár a vezetést nem veszítették el, a teljesen új-zélandi egység majdnem utolérte őket.
Ezzel együtt az 1-es számú kocsi még mindig nyerhetett volna, ám a Ford vezetése azt akarta, hogy a három autó egyszerre szelje át a célvonalat a leintésnél, mondván, mennyire jó képek készülhetnek a befutóról. A harmadik, egyébként nem a Shelby-American által működtett egység tizenkét körös hátrányban volt, így az ő jelenlétük nem számított, viszont az első két helyezett azonos körben volt, így joggal merült fel a kérdés, hogy ez esetben ki nyer.
Miles eleget tett a kérésnek, és bevárta McLarent. Az új-zélandi pilóta eleve egy kicsit előbb ért célba, de az igazán perdöntő az volt, hogy a 2-es számú egység hátrébbról indult, így nagyobb távot kellett megtennie, ezért őket hirdették ki győztesnek. Miles nyilvánvalóan letörten vette tudomásul a történteket, de nem tudott mit csinálni. „Természetesen csalódott vagyok, de mit lehet tenni?” – tette fel a költői kérdést.
Ebben az időszakban már zajlott a GT40-es következő változatának, az akkoriban még csak J-Carnak nevezett modell fejlesztése. Bár akadtak megbízhatósági problémák, az autó ígéretesen teljesített a Le Mans-i teszteken. A kocsi hátulján egy különleges aerodinamikai megoldást alkalmaztak, amely könnyebbé és merevebbé tette az azzal felszerelt konstrukciókat, ám ezt nagy sebességű prototípus sportautóknál még nem próbálták ki, így fennállt a mechanikai meghibásodás veszélye.
We remember racing legend Ken Miles, who died 55 years ago today in a crash while testing Ford's J-Car. It was the darkest hour in Ford's 1960s Le Mans campaign. Lessons from the crash led directly to the Ford Mark IV, which went on to win Le Mans in 1967.
A Ford emiatt egy időre leállította a fejlesztést, de augusztusban a Shelby-American újrakezdte a munkát, amelynek során Miles volt a fő tesztpilóta. A Dél-Kalifornia forró sivatagos részén található Riverside-ban már egy intenzív nap befejezéséhez közeledtek, amikor megtörtént a baj.
Miles az 1,6 kilométer hosszú, lejtős hátsó egyenes vége felé járt, amikor körülbelül 320 km/h-s sebességnél autója hirtelen felborult, majd kigyulladt. Utóbbi viszont az ő szempontjából már nem számított, ugyanis a brit versenyző kirepült a kocsiból, és azonnal meghalt. Mindez 59 nappal a Le Mans-i befutót követően történt.
Miután öt hónapon belül ez volt a második halálos baleset, átalakították az autó hátsó részét, hogy kiküszöböljék a felhajtóerőt. A Ford ezután még további biztonsági intézkedéseket rendelt el, mielőtt elkészült az Mk IV-es kódjelű konstrukció. Ez az 1967-es sebringi és Le Mans-i viadalon is sikerrel járt: előbbin Mario Andretti és McLaren, utóbbin Dan Gurney és A. J. Foyt közreműködésével.
Miles fia, az akkor a 16. születésnapjához közeledő Peter a helyszínen tartózkodott a tragédia pillanatában, és a saját szemével látta apja halálos balesetét. A filmben az ő karakterét is megformálták, ő maga pedig a szüleit játszó Christian Bale-nek, illetve Caitríona Balfe-nak is igyekezett minél többet segíteni.
„Újságkivágásokból, valamint magazincikkekből származó információkkal láttam el Christian Bale-t az apámról, és személyes fényképeket mutattam neki, hangfelvételeket is megosztottam vele – emlékezett vissza. – Bale arra törekedett, hogy a lehető legpontosabban jelenítse meg apámat. Caitríona Balfe-fal is találkoztam, akinek anyámról készült pillanatfelvételeket adtam át, és a lehető legjobban leírtam neki, milyen ember volt.”