Napra pontosan 60 évvel ezelőtt vesztette életét Ken Miles egy tesztbalesetben. A néhai brit pilóta egyetlen Forma–1-es futamon sem indult, de Le Mans-i drámája miatt néhány éve a nagyközönség is megismerhette történetét.
Olvasóink közül bizonyára többen is látták a 2019-es, angolul ’Ford v Ferrari’, magyarul ’Az aszfalt királyai’ címmel megjelent filmet. Hogy mennyire sikerült jól az alkotás, az ízlés kérdése, mindenesetre tény, hogy négy Oscar-díjra is jelölték – köztük a legjobb filmek között is ott volt –, ebből végül a hangvágás és a vágás kategóriáját nyerte meg. Akik látták a művet, azok számára nem ismeretlen a nemcsak versenyzőként, hanem tervezőként és szerelőként is sikeres Ken Miles karaktere, aki 1966. augusztus 17-én, vagyis napra pontosan 60 esztendővel ezelőtt hunyt el.
Watch the new trailer for #FORDvFERRARI directed by James Mangold, starring Matt Damon and Christian Bale. In theaters November 15.
▶A néhai brit pilóta 1918. november 1-én született Kenneth Henry Jarvis Miles néven a közép-angliai Sutton Coldfieldben. Később az Egyesült Államokban vált ismerté, ahova már fiatalon el akart költözni, de ez akkor még nem jött össze. Emellett már a mérnöki karrier is nagyon korán érdekelte, és 15 évesen gyakornok lett egy brit gépjárműipari cégnél, a Wolseley-nél. Onnan egy műszaki iskolába küldték, hogy bővítse az ismereteit.
Később a motorversenyzésbe is belekóstolt, és ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha nem szól közbe a második világháború. A brit hadseregben kezdetben vezetési oktatóként kapott szerepet, majd egyre feljebb jutott a ranglétrán. A normandiai partraszállásból már harckocsiparancsnokként vette ki a részét, végül főtörzsőrmesterként szerelt le, és került tartalékos állományba.
Miles későbbi elmondása szerint ekkor ébredt fel benne a szenvedély a nagy teljesítményű gépek gyártása iránt. A háború utáni években Bugattikkal, Alfa Romeókkal és Alvisokkal vett részt brit sportautóversenyeken, majd mérnöki képességeit is megvillantotta, amikor egy Frazer-Nash-be beszerelte a Ford bivalyerős V8-as motorját, és azzal szerepelt futamokon.
1952-ben aztán már ténylegesen kiköltözött az Egyesült Államokba, ahol az MG dél-kaliforniai forgalmazójának szervizvezetője lett Los Angelesben. A következő évben zsinórban tizennégy egymást követő futamot nyert meg az amatőr Sports Car Club of America szervezésében egy saját tervezésű, MG-alapú autó volánja mögött.
A következő években rendre saját tervezésű autókkal ért el sikereket Amerikában. Eközben a Le Mans-i 24 órás versenyen versenyen is debütált. A minden idők legtöbb áldozatát követelő autósportos balesetét hozó 1955-ös futamon egysége összesítésben a tizenkettedik, a másfél literes géposztályban pedig az ötödik helyen ért célba. A következő próbálkozására aztán nem kevesebb mint tíz évet kellett várni.
Persze addig sem tétlenkedett. 1957-ben a helyi autós kultúra meghatározó alakjával, az autókereskedőként és csapatfőnökként is tevékenykedő Otto Zipperrel együttműködve a Porsche 550S motorját és váltóját beépítette egy Cooper alvázába. Ezzel szintén versenyzett, és uralta saját kategóriáját az SCCA-ban.
Miles azonban nem elsősorban pilótaként tekintett magára, ami A. J. Baime ’Go Like Hell’ című könyvéből is kiderül. „Szerelő vagyok – fogalmazott. – Ez az egész szakmai életem irányvonala. A vezetés számomra hobbi, kikapcsolódás, mint másoknak a golf. Szeretnék egyszer vezetni egy Forma–1-es autót. Nem a díj miatt, hanem pusztán azért, hogy megtapasztaljam, milyen. Szerintem nagyszerű szórakozás lenne.”
Milesnak végül nem adatott meg, hogy F1-es versenyen induljon, de egyszer közel volt hozzá. 1961-ben benevezett az idényzáróra, a Watkins Glen-i USA Nagydíjra, amelyen egy privát Lotus 18-ast vezetett volna – azt a konstrukciót, amellyel Stirling Moss két futamot is nyert abban az évben. Azonban a Louise Bryden-Brown által birtokolt privát gép egyszerűen nem érkezett meg a helyszínre, így a brit versenyző kénytelen volt visszalépni.
Ezzel nagyjából egy időben csatlakozott a szintén több területen jeleskedő, versenyzőként a Forma–1-ig és Le Mans-i győzelemig eljutó, de tervezőként és csapatvezetőként is nagyot alkotó Carroll Shelby istállójához, a Shelby-Americanhez. 1963-ban kinevezték a formáció első számú tesztpilótájává, és az ő hathatós közreműködésével készült el a legendás Ford GT40-es.
A Ferrari akkoriban 1960 óta legyőzhetetlennek bizonyult a Le Mans-i 24 órás versenyen. A már említett filmben az az egyik legfőbb történetszál, hogy az amerikai óriásvállalat Shelby alakulatával együttműködve próbálta meg legyőzni a maranellóiakat, és 1965-ben Miles Bruce McLaren oldalán harcba is szállt a GT40 Mk II-es változatával, ám váltóhiba miatt kiestek. Ezzel együtt az autó nem muzsikált rosszul: ezt jól mutatja, hogy Miles ugyanebben az évben megnyerte a Daytonai 2000-est a Sebringi 12 óráson pedig szintén az új-zélandi pilótával kategóriagyőzelmet aratott, összességében pedig második lett.
Az 1966-os év szintén kiválóan indult, hiszen a Daytonai 24 órás és a Sebringi 12 órás viadalt is megnyerte. Ezzel esélye nyílt megszerezni a hosszútávú versenyzés Triple Crownját, amely az említett futamok mellett a Le Mans-i 24 órásból állt. Addig a pillanatig csak Phil Hillnek jött össze a bravúr, és bár azóta tizenháromra nőtt a létszám, egyazon évben a mai napig senkinek nem sikerült megnyernie mindhárom megmérettetést. Miles azonban rendkívül közel volt hozzá.
Az akkor 47 éves pilóta ezúttal egy másik új-zélandi versenyzővel, Denny Hulme-mal vezette az 1-es számú Fordot, míg a Shelby-American 2-es számú autóját McLaren és Chris Amon hajtották. Milesék a végéhez közeledve nem kevesebb mint négykörös előnyben voltak, ám az utolsó tervezett kiállásuk során rossz féktárcsát kaptak, ami miatt még egyszer ki kellett menniük. Bár a vezetést nem veszítették el, a teljesen új-zélandi egység majdnem utolérte őket.
Ezzel együtt az 1-es számú kocsi még mindig nyerhetett volna, ám a Ford vezetése azt akarta, hogy a három autó egyszerre szelje át a célvonalat a leintésnél, mondván, mennyire jó képek készülhetnek a befutóról. A harmadik, egyébként nem a Shelby-American által működtett egység tizenkét körös hátrányban volt, így az ő jelenlétük nem számított, viszont az első két helyezett azonos körben volt, így joggal merült fel a kérdés, hogy ez esetben ki nyer.
Miles eleget tett a kérésnek, és bevárta McLarent. Az új-zélandi pilóta eleve egy kicsit előbb ért célba, de az igazán perdöntő az volt, hogy a 2-es számú egység hátrébbról indult, így nagyobb távot kellett megtennie, ezért őket hirdették ki győztesnek. Miles nyilvánvalóan letörten vette tudomásul a történteket, de nem tudott mit csinálni. „Természetesen csalódott vagyok, de mit lehet tenni?” – tette fel a költői kérdést.
Ebben az időszakban már zajlott a GT40-es következő változatának, az akkoriban még csak J-Carnak nevezett modell fejlesztése. Bár akadtak megbízhatósági problémák, az autó ígéretesen teljesített a Le Mans-i teszteken. A kocsi hátulján egy különleges aerodinamikai megoldást alkalmaztak, amely könnyebbé és merevebbé tette az azzal felszerelt konstrukciókat, ám ezt nagy sebességű prototípus sportautóknál még nem próbálták ki, így fennállt a mechanikai meghibásodás veszélye.
A Ford emiatt egy időre leállította a fejlesztést, de augusztusban a Shelby-American újrakezdte a munkát, amelynek során Miles volt a fő tesztpilóta. A Dél-Kalifornia forró sivatagos részén található Riverside-ban már egy intenzív nap befejezéséhez közeledtek, amikor megtörtént a baj.
Miles az 1,6 kilométer hosszú, lejtős hátsó egyenes vége felé járt, amikor körülbelül 320 km/h-s sebességnél autója hirtelen felborult, majd kigyulladt. Utóbbi viszont az ő szempontjából már nem számított, ugyanis a brit versenyző kirepült a kocsiból, és azonnal meghalt. Mindez 59 nappal a Le Mans-i befutót követően történt.
Miután öt hónapon belül ez volt a második halálos baleset, átalakították az autó hátsó részét, hogy kiküszöböljék a felhajtóerőt. A Ford ezután még további biztonsági intézkedéseket rendelt el, mielőtt elkészült az Mk IV-es kódjelű konstrukció. Ez az 1967-es sebringi és Le Mans-i viadalon is sikerrel járt: előbbin Mario Andretti és McLaren, utóbbin Dan Gurney és A. J. Foyt közreműködésével.
Miles fia, az akkor a 16. születésnapjához közeledő Peter a helyszínen tartózkodott a tragédia pillanatában, és a saját szemével látta apja halálos balesetét. A filmben az ő karakterét is megformálták, ő maga pedig a szüleit játszó Christian Bale-nek, illetve Caitríona Balfe-nak is igyekezett minél többet segíteni.
„Újságkivágásokból, valamint magazincikkekből származó információkkal láttam el Christian Bale-t az apámról, és személyes fényképeket mutattam neki, hangfelvételeket is megosztottam vele – emlékezett vissza. – Bale arra törekedett, hogy a lehető legpontosabban jelenítse meg apámat. Caitríona Balfe-fal is találkoztam, akinek anyámról készült pillanatfelvételeket adtam át, és a lehető legjobban leírtam neki, milyen ember volt.”



