1911-ben ezen a napon született Buenos Airesben Juan Manuel Fangio, a Forma–1 első legendája, aki korszakát meghaladó profi hozzáállásának is köszönhette, hogy öt világbajnoki címét csak mintegy fél évszázad elteltével szárnyalták túl.
A Forma–1 történetének jelenlegi harmadik legsikeresebb versenyzője, Juan Manuel Fangio a sport kezdeti éveiben rótta a köröket a versenypályákon. A kiválósága miatt társai által csak Maestrónak nevezett argentin az 1950-es években, közegéből magasan kiemelkedve öt bajnoki címet szerzett, amit máig is csak Michael Schumacher és Lewis Hamilton tudott felülmúlni. Több nagy márkát is sikerre vezetett, kivívta riválisai osztatlan elismerését, 51 nagydíjából 24-et megnyerve pedig bizonyára örökre fennmaradó rekordot állított fel a győzelmi arányt tekintve.
Fangio is azok közé tartozott, akik számára kicsit későn indult útjára a világbajnoki sorozat, ugyanis már 39 éves volt, amikor 1950-ben rajthoz állhatott a legelső F1-es futamon. Ezt megelőzően szinte végig szülőhazájában, Argentínában élt, ahol autószerelőként dolgozott, így ismerkedett meg már nagyon fiatalon a versenyzés világával. Saját maga által felkészített autókkal rendkívül hosszú és fárasztó, olykor heteken át tartó versenyeken vett részt hazájában. Ilyen felkészülés mellett joggal feltételezhették sokan, hogy a kezdeti évek 2-3 órás F1-es versenyei meg sem kottyantak neki.
Dél-Amerikában már mindenki ismerte a nevét, de Európában csak a háború után, 1949-ben, az argentin kormány támogatásával volt lehetősége kipróbálni magát. Hamar a világ legjobb versenyzői ellen, a kor legmodernebb technikáját használva is letette a névjegyét, így nem is volt kérdés, hogy az éppen induló Forma–1-es világbajnokságnak fő esélyesként vág neki.
Fangio versenyzéshez való hozzáállása, profizmusa akkori mércével mérve magasan kiemelte őt a mezőnyből. Kiváló fizikális és mentális felkészültséggel rendelkezett, emellett technikai szakértelem terén is vetélytársai előtt járt. Okosan vezetett, mindig csak annyi kockázatot vállalva, ami a győzelemhez éppen elég volt. Remek helyzetfelismerő-képessége nemcsak a versenyhelyzetekben vált hasznára, hanem hosszú távon is: gyakori csapatváltásaival biztosra akart menni azt illetően, hogy a lehető legjobb feltételek állnak rendelkezésére a bajnokság megnyeréséhez.
Mindezen erényei ellenére a világbajnokság első, 1950-es kiírását az Alfa Romeo pilótájaként mégis elbukta csapattársával, Giuseppe Farinával szemben, miután a jóval agresszívabb vezetési stílussal rendelkező olaszt kevesebb műszaki hiba hátráltatta a szezon során. A következő évben azonban eljött Fangio ideje, aki ekkor már egyértelműen dominált a csapaton belül, a bajnoki címért pedig végül a Ferrari reménységét, Alberto Ascarit gyűrte le. Az argentin a következő évre a Maseratihoz igazolt, ám szezonja egy baleset miatt véget ért, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
Talán éppen megfontolt vezetése miatt Fangio jóval ritkábban került bajba a versenypályákon riválisainál, abban a korban, amikor a halál mindennapos vendég volt az autósportban. Egyetlen olyan balesete, amelyben ő maga súlyosan megsérült, az 1952-es F1-es szezonkezdet előtt történt. Fangio sietve Londonból az olaszországi Monzáig autózott egy 12 órás, fárasztó utat teljesítve az Alpokon át, hogy a legendás pályán részt vegyen egy bajnokságon kívüli versenyen. Az utat sikeresen teljesítette, fél órával a rajt előtt meg is érkezett a helyszínre, ám kimerültsége miatt nem tudott kellően koncentrálni, és a második körben falnak csapódott, súlyos sérüléseket és nyaktörést szenvedve.
Felépülése az egész szezonon át tartott, és noha nyaka sohasem lett már a régi, 1953-ban visszatért a mezőnybe a Maseratival. Autója abban az évben még nem volt elég jó ahhoz, hogy felvegye a versenyt Ascarival, így csak második lett a tabellán, a következő szezonra azonban az újonnan érkező Mercedes csábította magához, akiknek szokatlan kinézetű, fedett kerekű autója egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből. Fangio kényelmesen utasította maga mögé a csapat német versenyzőit és a kor brit sztárját, Stirling Mosst is, 1954-ben és ’55-ben bezsebelve ezzel pályafutása második és harmadik bajnoki címét. A stuttgarti autómárka F1-es szerepvállalása azonban egy tragikus esemény miatt hamar véget ért. Az 1955-ös Le Mans-i 24 órás versenyen a Mercedest vezető Pierre Levegh egy ütközést követően a nézők közé csapódott, aminek során vele együtt 84 személy életét vesztette, a történelem legtöbb halálos áldozatával járó versenybalesetét okozva. A tragédia miatt az F1-es szezon is lerövidült, miután néhány pálya visszavonta rendezési szándékát, a Mercedes pedig az év végén távozott a sportból, ahova csak 2010-ben tért vissza ismét gyári csapatként.
A következő idényre a Ferrari tűnt a legjobb választásnak, így Fangio az olaszokhoz igazolt, ahol tárt karokkal fogadták, bár a csapatfőnök Enzo Ferrari már koránt sem volt ilyen boldog, amikor a szezon végén, egy újabb bajnoki címmel a zsebében az argentin hátat is fordított nekik az ősi rivális, a Maserati kedvéért. Az 1956-os győzelem szokatlan módon dőlt el Fangio javára, amely kiválóan példázza a riválisaitól felé áradó tiszteletet, és a kor versenyzőinek hozzáállását. Akkoriban a szabályok még lehetővé tették azt a furcsaságot, hogy a pilóták a futam közben átadják autójukat egy csapattársuknak, és így a végelszámolásnál osztozzanak a helyezésükért járó pontokon. Fangio autója a szezonzáró Olasz Nagydíjon műszaki hiba miatt megállt, és csapattársa, Peter Collins annak ellenére is átadta autóját elismert kollegájának, hogy ha nem teszi, ő maga lehetett volna a világbajnok. Fangio végül a 2. helyen kormányozta be a Ferrarit, az így számára jóváírt 3 pont pedig elég volt ahhoz, hogy Collins előtt maradjon az összetettben.
1957-ben, utolsó bajnoki címe felé haladva sem ütközött különösebb ellenállásba. A Német Nagydíjon nagy hátrányból felzárkózva, élete versenyét futva szerezte meg a győzelmet és biztosította be ötödik titulusát, ami rekord maradt egészen 2003-ig, amikor Schumacher behúzta a hatodikat is.
A Maestro a következő szezon elején döntött a visszavonulás mellett. Egyik utolsó versenyére Havannába utazott, ahol a bajnokságon kívüli Kubai Nagydíjat rendezték. A futam rajtja előtt nem sokkal azonban két fegyveres férfi tört be hotelszobájába, akik magukkal hurcolták. Mint kiderült, a rablást az állami hatalom leváltását tervező forradalmár, Fidel Castro szervezte meg, aki ezzel zűrzavart okozva a futam eltörlését szerette volna elérni. Ám a versenyt a fő esélyes távollétében is megtartották, amit Fangio rabszobájában egy tévén még végig is nézhetett. Az argentinnak haja szála sem görbült a fogságban, berendezett lakásban, jó ételek társaságában tölthette el az időt, másnap pedig szabadon is engedték.
Karrierjének lezárása után is közel maradt a sporthoz, gyakori vendége volt a versenyeknek, és jó viszonyt ápolt a következő generációk pilótáival. A halál 1995-ben, 84 éves korában érte utol otthonában.