Május 8. mindig is fekete dátum lesz az autósport történetében, hiszen 1982-ben ezen a napon szenvedett halálos balesetet Gilles Villeneuve a Belga Nagydíj időmérő edzésén. A kanadai versenyző talán elkerülhette volna a végzetes félreértést, ha nem hajtja annyira a vágy, hogy legyőzze a szerinte őt nem sokkal korábban eláruló csapattársát.
Gilles Villeneuve mindössze hat futamot nyert a Forma–1-ben, ugyanannyit, mint például Sergio Pérez, mégis túlzás nélkül lehet a sportág, vagy legalábbis a Ferrari legendájának nevezni. A kanadai pilóta bátor, már-már vakmerő vezetési stílusáról volt ismert, és alighanem ez is közrejátszott az 1982. május 8-án bekövetkezett halálában.
Ahhoz, hogy megértsük a történteket, érdemes egy kicsit visszamenni az időben. 1979-ben Jody Scheckter nyerte meg a Ferrarinak a világbajnoki címet, miután Monzában Villeneuve korrekt módon bekísérte őt a célba – pedig ha legyőzi, és utána minden más változatlanul történik, akkor ő a végső győztes. Ezt követően jött egy borzalmas, nemhogy futamgyőzelem, de dobogós helyezés nélküli szezon a Ferrarinak, majd 1981-ben, a dél-afrikai versenyző visszavonulása miatt immár a Didier Pironi–Villeneuve kettőssel a tempót tekintve javult a helyzet – a kanadai két győzelmet is szerzett.
Ebben az évben már a csapatot erősítette Harvey Postlethwaite, a korszak egyik legjobb tervezője, Enzo Ferrari, a Scuderia alapítója ugyanis elhatározta, hogy az eredmények érdekében szakít a hagyományokkal, és Maranellóba csábította a brit szakembert. A sebességgel továbbra sem voltak gondok, hiszen Villeneuve Dél-Afrikában a harmadik, míg Brazíliában a második rajthelyet szerezte meg, ám az első három futamból kétszer kiesett, Long Beach-en pedig a harmadik helyről kizárták.
Imolában viszont hatalmas lehetőséget kapott: a FISA–FOCA-háború miatt utóbbi csapatai bojkottálták a versenyt, így a Renault maradt az egyetlen érdemi ellenfél, ám Alain Prost és René Arnoux is feladta a futamot. Amikor ez megtörtént, Villeneuve vezetett Pironi előtt, és mivel a Ferrarinál tudták, hogy ha túlságosan nyomják, mindkét autóból kifogyhat a benzin, azt üzenték pilótáiknak, hogy menjenek lassan. A francia versenyző viszont megelőzte csapattársát, aki ugyan először azt hitte, hogy csak a közönség szórakoztatásáról van szó, ezért belement a játékba, de legnagyobb döbbenetére Pironi az utolsó körben megfosztotta őt a győzelemtől.
Villeneuve fortyogott a dühtől, és bár arra még rábeszélték, hogy álljon fel a dobogóra, a Ferrari másik pilótájáról nem volt hajlandó tudomást venni, mivel úgy érezte, Pironi elárulta őt. A következő napokban annyira zaklatott volt az egyébként általában nyugodt kanadai versenyező, amilyennek a barátai soha korábban nem látták.
Két héttel később Zolderbe érkezett a mezőny, felesége, Joann pedig nem tartott Villeneuve-vel, mert monacói otthonukban vigyázott a gyerekekre (köztük a később vb-címet szerző Jacques-ra). Mivel családja nélkül utazott el a helyszínre, az akkor 32 éves pilóta a motorhome helyett egy hotelben szállt meg, és minden figyelmét a versenyzésnek, ezáltal pedig a Pironival szemben táplált ellenszenvének szentelhette.
Pénteken még örülhetett, mert bár csak ötödikként zárta az első időmérős szakaszt, de 1,289 másodperccel, illetve tíz pozícióval felülmúlta csapattársát. Másnap viszont változott a helyzet: a francia versenyző 115 ezreddel gyorsabb volt a kanadainál, aki már sok kört beletett az utolsó gumiszettjébe, ezért nem sok esélye volt a javításra – néhány perccel a vége előtt a Ferrari jelezte is neki, hogy menjen vissza a bokszba. Ő azonban másképp gondolta, és tett még egy próbát.
„Szerintem Zolderben hatalmas nyomás alatt volt, hogy legyőzze Pironit, aki gyorsabb volt nála az időmérőn – nyilatkozta 39 évvel később Jody Scheckter. – Az ilyen helyzetekben mindannyiunknak voltak gondjai. Emlékszem, Monacóban majdnem megütöttem egy tévés operatőrt, mert azt hittem, Gilles gyorsabb volt nálam, de kiderült, hogy én voltam a gyorsabb. Az ember annyira keményen próbálkozik, hogy agresszívvá válik. Az biztos, hogy az autóban sokszor dühös lettem. Elérkezik az edzés vége, és az ember olyan mérges, annyira akarja, hogy hülyeségeket csinál. Nem tudom pontosan, mi történt Zolderben, de úgy tűnt, hogy ilyesmi. Gilles kockáztatott, ami nem vált be. Egy olyan résbe ment be, amely nem volt ott, és ez meglepte. Én is csináltam ilyet, de megúsztam.”
Hogy mi történt pontosan? Az, hogy Villeneuve az utolsó gyorsköre közben a pálya középső szakaszán utolérte Jochen Masst, akivel egyébként jól ismerték egymást, hiszen a McLarennél csapattársak voltak, később pedig Monacóban sok időt töltöttek együtt. Miután a kanadai pilóta kijött egy gyors balkanyarból, három lehetősége volt: vagy elveszi a gázt, vagy valamelyik oldalról megelőzi Masst.
Az első opció vélhetően fel sem merült benne, így a másodperc tört része alatt el kellett döntenie, hogy melyik irányt választja. Végül jobbra kormányzott, de balszerencséjére Mass is éppen erre az oldalra húzódott le, hogy elengedje, a meg nem értés pedig végzetes következményekkel járt. A Ferrari bal első és a March jobb hátsó kereke találkozott, a hatalmas sebességkülönbség pedig a levegőbe repítette Villeneuve autóját, amely egy hátrabukfenc után a földnek csapódott, majd az ellenkező irányba pörögve a bukótérik bucskázott, de mire odaért, Villeneuve már kirepült belőle, hogy végül sisak nélkül, a védőháló tövében landoljon.
Mass azonnal kiugrott a kocsijából, majd Arnoux és Derek Warwick szintén megálltak a helyszínen, kisvártatva pedig Pironi is megérkezett, ám a nyugatnémet pilóta jobbnak látta, ha elvezeti őt a roncs mellől. Eközben a mentősök ott helyben megkezdték a szívmasszázst, majd a mentőautóba helyezték a kanadait. Az azóta elismert F1-es újságíróvá váló Adam Cooper a helyszínen nem sokkal később szemtanúja volt, hogy Pironi vörös arccal sétál a paddockban, kezében a saját és csapattársa sérült sisakjával, majd az ajtót becsapva a maranellóiak motorhome-jába menekül a kíváncsi szemek elől.
Villeneuve-öt a leuveni kórházba szállították, de rendkívül súlyos sérüléseket, többek között nyaktörést szenvedett, így esélye sem volt a túlélésre. Az orvosok már csak felesége – akit egyébként Scheckter értesített a történtekről – megérkezésére vártak, hogy engedélyt adjon a kanadai pilótát életben tartó gépek lekapcsolására. Ez az esti órákban meg is történt. Eközben a Ferrarinál már csomagoltak, mivel természetesen visszaléptek a másnapi indulástól.
Hogy Villeneuve megnyerhette volna-e az 1982-es világbajnokságot? Nos, ezt nem tudni, mindenesetre tény, hogy Pironi az idény közepéig harcban volt a címért, ám Hockenheimben néhai csapattársáéhoz nagyon hasonló balesetet szenvedett, amikor ráfutott Alain Prost autójára, és bár ő túlélte, ezzel véget ért az F1-es karrierje. Ennek ellenére Keke Rosberg csak a szezonzárón tudta őt megelőzni a pontversenyben, arról pedig nem is beszélve, hogy mi jöhetett volna a következő években.
„Gilles 1982-ben megnyerhette volna a bajnokságot, a Ferrari pedig biztosan alkalmas volt rá – jelentette ki Scheckter. – Azonban ezt már nem fogjuk megtudni. Még pályafutása korai szakaszában volt. Egy időben én is agresszívabb voltam, de az idő előrehaladtával az ember rájön, hogy be kell fejeznie a futamokat. Ebben a pontrendszerben így lehet világbajnokká válni. Vannak, akik soha nem jutnak túl ezen a szakaszon. És bizonyos értelemben ez kódolva is volt: a sajtó imádta, amikor feltette az időmérős gumikat, és ő volt a leggyorsabb.”
Sid Watkins, a Forma–1 akkori főorvosa „szinte elkerülhetetlennek” titulálta Villeneuve tragédiáját, és a közvélemény is rendkívül kockázatvállalónak tartotta a kanadai versenyzőt. Egykori csapattársa ugyanakkor árnyaltabban látja a helyzetet, és úgy véli, a kanadai az esetek túlnyomó többségében pontosan tudta, hogy mit csinál.
„Nem hiszem, hogy olyan dolgokat tett volna, amelyek kiszámíthatatlan veszélybe sodorták – fogalmazott Scheckter. – Szerintem felelősségteljes fickó volt. Az a kép alakult ki róla, hogy egy őrült srác, pedig nem volt az. Csak akkor volt őrült, amikor az akart lenni, mert ezt a képet szerette mutatni. Mindig elmesélem azt a történetet, amikor elmentem vele Monacóból. Nem akartam, mert utáltam az anyósülésen ülni, azonban végig tökéletesen vezetett, egészen addig, amíg Modena külterületére nem értünk. A kerekek akkor kipörögtek, és elkezdett csúszkálni meg minden.”