1979-ben ezen a napon rendezték azt a Francia Nagydíjat, ami Gilles Villeneuve és René Arnoux perceken át tartó csatája miatt maradt fenn az F1-es folklórban, és még ma is gyakran emlegetik a sport letűnt korszakának egyik legemlékezetesebb pillanataként – ami még az első turbómotoros győzelmet is elhomályosította.

Mivel hat év után először kimaradt a naptárból a Svéd Nagydíj (Ronnie Peterson és Gunnar Nilsson gyors egymásutánban bekövetkezett tragikus halála is közrejátszott ebben), öthetes szünetre vonult el a mezőny a monacói és a francia futam között. Ezen idő alatt pedig több nagy horderejű esemény történt a mezőnyben: James Hunt például bejelentette F1-ből való végleges távozását, a helyét így Keke Rosberg vette át a Wolfnál. A szezont erősen kezdő Patrick Depailler pedig el is búcsúzhatott azévi F1-es bajnoki reményeitől, miután mindkét lábát eltörte egy balesetben sárkányrepülőzés közben.

A harmadik alkalommal Dijonban megrendezett futamra nem meglepő módon a hazai Renault csapat készült legnagyobb elánnal. Az 1977-ben a sportba forradalmi turbómotorjával megérkező istállónál tisztában voltak vele, hogy erőforrásuk egy körön képes kiemelkedni a mezőnyből, ám a versenyeket a legritkább esetben bírta végig, így a gyakran füstölve félreálló autóira a közvélemény hamar rá is ragasztotta a „sárga teáskanna” gúnynevet. Az eddig a pontig még dobogóval sem rendelkező márka azonban minden várakozást felülmúlva kezdte meg a hétvégét, hiszen Jean-Pierre Jabouille és René Arnoux révén kisajátították az első rajtsort hazai pályán, Gilles Villeneuve és Nelson Piquet előtt.

A rajtnál aztán Villeneuve rögtön el is rontotta a franciák örömét, hiszen a harmadik helyről az élre katapultált, és néhány másodperccel el is húzott Jabouille-tól, miközben Arnoux a 9. helyig esett vissza, így a következő körök az ő felzárkózásáról szóltak.

Villeneuve a Ferrarival komolyan megnyomta a verseny első felét, így nem is jött váratlanul, hogy féltáv környékén szemmel láthatóan egyre jobban szenvedni kezdett a gumikkal. Jabouille felzárkózott rá, és a 47. körben át is vette tőle a vezetést, miközben a kanadai köridejei egyre romlottak, és esélyesnek tűnt, hogy Arnoux is utat talál majd mellette a verseny végéig.

Nem így történt, ehelyett egy olyan csatát láthatott a közönség, amiről akkor még aligha gondolhatta bárki, hogy évtizedekkel később is viszonyítási pont lesz. Arnoux az utolsó körökre valóban utolérte Villeneuve-öt, de a Renault motorja köhögni kezdett, így nem tudott simán elmenni a Ferrari mellett. A két autó az utolsó két körben folyamatos csatát vívott egymással, többször is koccantak a kerekeik, kanyarokon át haladtak egymás mellett és ide-oda cserélgették egymás közt a második helyet. Küzdelmükre máig sokan kellemes nosztalgiával tekintenek vissza, és kiragadott példaként is előszeretettel hozzák fel, akik amellett próbálnak érvelni, mennyivel izgalmasabb is volt régen az F1. Valójában persze nem volt az, és a modern időkből is lehet hasonlóan feszült küzdelmeket találni, de az idő ugyebár megszépíti a múltat.

Végül Villeneuve-nek jött ki jobban a lépés a célvonal előtt és elcsípte a második pozíciót, megakadályozva ezzel, hogy a Renault történelmi sikerét rögtön kettős győzelemmel ünnepelje.

A csata mellett ugyanis már-már elsikkadt a tény, hogy ezúttal mindkét „sárga teáskanna” kibírta a célig, és Jean-Pierre Jabouille önmaga és a Renault első F1-es diadalát aratta, ami az első volt a turbómotorok számára is. Ráadásul 100%-ban hazai győzelemnek örülhettek a franciák, hiszen francia pilótával, egy Renault-val, Michelin gumikkal és Elf üzemanyaggal történt mindez a Francia Nagydíjon. Az örömük már tényleg csak akkor lehetett volna ennél teljesebb, ha Arnoux a harmadik helyett a dobogó második fokára áll fel, de panaszra így sem lehetett ok, hiszen ez volt már egyáltalán az első olyan alkalom is, amikor a Renault mindkét autója eljutott a célig a Forma–1-ben.