George Russell hangsúlyozta, az adatokból rendre látszik, miért nincs meg a tempója, amikor egy-egy hétvégén nem elég gyors. A brit versenyző elárulta, idén nem mindig működik a megszokott vezetési stílusa, ezért alkalmazkodnia kell.
Az idei szezon előtt, amikor már látszott, hogy a Mercedesé a leggyorsabb autó, szinte mindenki arra számított, hogy George Russellnek egyenes útja lesz a világbajnoki cím felé. Mindez a tavalyi idényből kiindulva megalapozott vélemény volt, hiszen a brit pilóta eddigi pályafutása talán legjobb évét teljesítette, míg Kimi Antonelli néhány szép eredmény mellett azért bőven bukdácsolt.
Az Ausztrál Nagydíjon ez be is igazolódott, ám azóta nem volt olyan hétvége, amelyről egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a 28 éves versenyző a gyorsabb kettőjük közül. Az időmérőkön (a sprintkvalifikációkat is beleszámítva) ugyan csak 7–6-ra vezet az olasz pilóta, az átlagos különbség pedig 84 ezred, de többször is előfordult, hogy 3-4 tizedet adott csapattársának.
Bár azóta, hogy Antonelli zsinórban öt futamot nyert – soha nem fordult elő, hogy egy ilyen sorozat után valaki ne lett volna világbajnok az év végén –, Russell mindhárom versenyen csökkentette hátrányát, de ebben jó adag szerencse is közrejátszott, hiszen nem ő tűnt a gyorsabbnak. A Brit Nagydíj után úgy fogalmazott, hogy javulnia kell, Spában pedig megkérdezték, hogy pontosan miben kell fejlődnie.
„Hogy őszinte legyek, csak gyorsabbnak kell lennem, ennyire egyszerű – nyilatkozta. – A jó hír, hogy egyetlen nehéz hétvégét sem zártam úgy, hogy ne tudtam volna, hol a tempó. Az adatok alapján teljesen egyértelmű volt. Néha annyira nyilvánvaló volt, hogy Shov [Andrew Shovlin – a szerk.], a főmérnökünk szinte már az autóval kapcsolatos problémának minősítette. Az adatokból egyértelmű, és megoldható. Míg korábban más pilótáknál vagy korábbi csapattársaimnál láttam, hogy ha az embernek nincs meg a tempója, akkor csak a fejét vakarja, hogy megértse, miért, én pontosan tudom, hogy mi az oka, ha nem nyerek vagy nem vagyok pole-ban. Az adatokból egyértelműen látszik, mért van ez, és mit kell tennem, hogy javítsak rajta. Amikor pedig pole-ban vagyok, annak is egyértelmű az oka. Tehát nem arról van szó, hogy az egyik nap hirtelen elfelejtek vezetni, a következőn pedig már emlékszem rá. Egyszerűen csak nem sikerül optimális tartományba hozni az autót. Tavaly úgy éreztem, hogy nagyon jó arányban tudtam kihozni a maximumot a mérnökeimmel együtt a kocsiból, a beállításokból és a gumikból. Idén sokkal alacsonyabb ez a sikerráta, és ezen dolgozom, hogy kiegyensúlyozottabb legyek.”
Hozzá kell tenni, hogy az idei évre technikai szempontból jelentősen megváltoztak az autók, amelyeket másképpen kell vezetni akár az előző generációhoz, akár a még korábbi gépekhez képest. Mindez pedig idegen Russell stílusától, aki így nem mindig tud ösztönösen cselekedni a pilótafülkében. Mindezt egy érdekes példával szemléltette.
„Ez olyan, mintha valaki arra kérné az embert, hogy fesse meg a Mona Lisát, miközben ott van mellette a Mona Lisa – magyarázta. – Gondoljátok, hogy azonnal sikerülne? Gyakorlással talán igen. Ezekkel az új erőforrásokkal, ezekkel az új gumikkal és ezekkel az új autókkal pedig úgy kell beállítanom a kocsit, ahogyan az egyáltalán nem passzol a vezetési stílusomhoz. Olyan módon kell vezetnem, ahogyan az egész pályafutásom során soha. És ehhez alkalmazkodnom kell. Pontosan tudom, mit kell tennem. De kimenni a pályára és megvalósítani, amikor az ember húsz éven át egy bizonyos módon vezetett, és ami még lényegesebb, ez a módszer húsz éven át működött is, most pedig hirtelen csak az esetek ötven százalékában válik be, a maradék ötven százalékban meg nem. Próbálok rájönni, hogy »rendben, ezen a hétvégén működni fog a normál stílusom? Vagy változtatnom kell a megközelítésemen? Ha változtatnom kell, hogyan csináljam? És hogyan csináljam úgy, hogy közben gyors is legyek?« Mert amikor a legjobb teljesítményemet nyújtottam, azt tudat alatt csináltam, egyáltalán nem is gondolkodtam a vezetésen. Most viszont gondolkodni kell, és meg kell próbálni elérni, hogy ezek az új technikák ösztönössé, tudatalattivá váljanak. Ez a kihívás. Itt mindenki a csúcson van, és ez visszavezet a [Charles] Leclerc-rel folytatott beszélgetésemre, illetve azokra a kihívásokra, amelyekkel ő küzd. Nincs benne sok logika: az egyik nap rendkívül versenyképesek vagyunk, a következő nap pedig nem.”