Melyik volt a tíz legrosszabb címvédési kísérlet a Forma–1-ben? Az alábbiakban felsoroltuk a tíz leggyengébbnek ítélt szezont az aktuális címvédőtől, avagy a lista, amelyre Lando Norris biztosan nem akar feliratkozni.
Vajon Lando Norris milyen szezont fog futni címvédőként? A Forma–1-ben ez a hatvankilencedik olyan idény, amikor az előző idény bajnoka ott van a mezőnyben: eddig huszonnégyszer összejött az ismétlés, negyvennégyszer viszont nem. Persze a meghiúsult címvédési kísérletek között nagy a különbség: az alábbiakban a skálának gyengébbik a végével fogunk foglalkozni, az Autosport ugyanis különböző szempontok mentén összegyűjtötte a tíz legrosszabbul sikerült szezont a mindenkori regnáló bajnoktól.
10. Sebastian Vettel (2014, 5. hely)
Sebastian Vettel négyszeres címvédőként és az előző kilenc futam győzteseként várta a 2014-es szezont, amely jelentős technikai szabályváltozásokat hozott, leginkább motorfronton. A Red Bullt hajtó Renault pedig meglehetősen gyengének bizonyult, elsősorban a Mercedesszel szemben, de a német versenyzőnek nem ez volt az egyetlen gondja. A Toro Rossótól frissen felvitt Daniel Ricciardo ugyanis némi túlzással felmosta vele a padlót, hiszen a csillagos istálló párosán kívül csak ő tudott futamot nyerni, szám szerint hármat. Vettelnek ellenben ez nem sikerült, csupán négy dobogóig jutott, az összetettben pedig ötödik lett, mindössze 6 ponttal megelőzve az elmúlt évtizedek egyik leggyengébb Ferrariját hajtó Fernando Alonsót, akinek az azt követő évben átvette a helyét.
9. Niki Lauda (1985, 10. hely)
Niki Lauda 1984-ben még némi szerencsével legyőzte házon belül Alain Prostot, a következő évben viszont már nem volt kérdés, hogy ki a gyorsabb a McLarennél. Az autó kevésbé domináns és nehezebben vezethető volt az előző idényhez képest, ám az osztrák pilótának nem nyújtott annyira rossz teljesítményt, mint amilyet a számok mutatnak. Az első tíz futamból mindössze kettőt fejezett be, és ebből csak a monacói kiesés írható az ő számlájára. A szépségtapaszt pályafutása utolsó, Zandvoortban elért győzelme jelentette, amikor a tizedik helyről előretörve mindössze 232 ezreddel ért be csapattársa előtt. A szezon végi 14 egységéből 9-et ekkor gyűjtött, ám ez is elég volt ahhoz, hogy a wokingiak Prost egyéni bajnoki címe mellé a konstruktőri sikert is elkönyvelhessék, és ezzel búcsúztassák el Laudát az F1-től.
8. Graham Hill (1969, 7. hely)
Jó kérdés, hogy Graham Hill megszerezte volna-e második vb-címét, ha csapattársa, Jim Clark nem hal meg az 1968-as idénynyitó után. Mindenesetre így 1969-ben ő volt a címvédő, és biztatóan kezdett, hiszen az első három versenyen egy győzelmet és egy második helyet ünnepelhetett. Enélkül alighanem jóval előrébb lenne a listán, hiszen a hátralévő futamokon mindössze 4 pontot kapart össze, és jelentősen elmaradt a másik Lotust vezető, az év során öt rajtelsőségig jutó Jochen Rindttől. Ha pedig ez nem lett volna elég, Watkins Glenben súlyos sérülést szenvedett, és a győzelem később sem jött már össze neki.
7. Alberto Ascari (1954, 25. hely)
Pusztán statisztikai alapon egyértelműen Alberto Ascari 1954-es szezonjának kellene az első helyen végeznie, ám a körülmények azért árnyalják a képet. Az olasz versenyző két bajnoki cím után távozott a Ferraritól, miután a fizetéséről nem tudtak megegyezni, és a Lancia ígéretes projektjéhez köteleződött el. A D50-es viszont nem készült el, így a címvédő – az Indy 500-at nem számítva – az első két fordulót kihagyta, majd Reimsben és Silverstone-ban egy Masratit vezethetett. Ebben azonban nem volt sok köszönet, hiszen mindkét futamot feladta, hogy aztán a következő kettőt megint kihagyja. Monzában ismét a Ferrariban ült, és bebizonyította, nem felejtett el vezetni: az időmérő csupán 2 tizeddel lett második Juan Manuel Fangio világverő Mercedese mögött, a futamot pedig vezette is, de a 48. körben megadta magát a motor. Az idényzáró Spanyol Nagydíjra végül megérkezett a Lancia, amellyel Ascari 1 másodperccel verte agyon a mezőnyt – hogy másnap a kuplung felmondja a szolgálatot. Így tehát egyetlen versenyt sem fejezett be, és csupán két leggyorsabb kör révén szerzett 1,14 pontot.
Gyerekeit is óvta saját halálától a Ferrari első vb-győztese, aki hiába élte túl a tengerbe zuhanást
6. Phil Hill (1962, 6. hely)
Névrokonához hasonlóan Phil Hill is csapattársa, esetében Wolfgang von Trips tragédiája után lett világbajnok 1961-ben. A következő idényt igencsak jól kezdte, hiszen három dobogóval indított, ám aztán minden összeomlott. A Ferrari az olaszországi sztrájk miatt el sem utazott a Francia Nagydíjra, majd zsinórban három nullázás után az utolsó két versenyt ugyancsak kihagyta. Így végül maradt a neve mellett az idény elején elért 14 pont. A szezon végén csatlakozott a Ferraritól távozó részleghez, amely megalapította az ATS-t, ám velük és mással sem állt már fel a pódiumra.
5. Nelson Piquet (1988, 6. hely)
Nelson Piquet ugyan 1987-ben világbajnok lett a Williamsszel, de év végére egyértelmű volt, hogy nincs maradása a csapatnál. A grove-iakat a McLarenre cserélő Honda mellett viszont kitartott, így a Lotushoz igazolt. Figyelembe véve, hogy a csapattársa az akkor még rutintalan Satoru Nakajima volt, nehéz volt megítélni a teljesítményét, de az biztos, hogy nem ért olyan magasságokba az istállóval, mint Ayrton Senna. Három dobogót gyűjtött, de ezeket is a szezon legelején és legvégén, és 1979 óta először fordult elő vele, hogy egyetlen kört sem fejezett be az élen. Végül 22 ponttal zárt, ami nem volt elég ahhoz, hogy az Autocourse feltegye az év tíz legjobb pilótájának listájára. „Nem tudta úgy motiválni a Lotus személyzetét, ahogyan azt előtte Senna tette, és elkötelezettségének intenzitását elsöpörte a versenyképtelen autó” – szólt az indoklás.
4. Jack Brabham (1961, 11. hely)
Azok után, hogy 1960-ban elhódították az egyéni bajnokság első két helyét, a motorszabályok változása miatt a Cooper jelentősen visszaesett az erősorrendben. Ezt a címvédő Jack Brabham is megérezte, aki a szintén a Climax erőforrásával hajtott Lotust vezető Stirling Moss-szal ellentétben nem volt képes a bravúrokra. Bár tempóban továbbra is jobb volt csapattársánál, Bruce McLarennél, de John Surtees olykor gondot okozott neki egy privát Cooperrel. Amikor aztán az utolsó két fordulóra megjött az új, V8-as Climax-motor, az ausztrál versenyző is magára talált, de hiába a nürburgringi második hely és a Watkins Glen-i pole a kvalifikáción, mindkét futamon tönkrement alatta az autó. Összesen csupán kétszer ért célba, ezen alkalmakkor pedig 4 pontot gyűjtött, miközben egyre inkább a saját csapatának megalapításával foglalkozott. Öt évvel később pedig révbe is ért, aminek köszönhetően ő az egyetlen a listán, aki később még visszatért az F1 trónjára.
3. Damon Hill (1997, 12. hely)
Az 1996-os vb-címe ellenére Damon Hillnek nem volt maradása a Williamsnél, és a mezőny hátsó részében tengődő Arrowsnál talált menedékre. Nem véletlen, hogy jó néhányszor kiesett, de amikor célba ért, azt gyakran a legjobb tízben tette. Ami viszont mindenképpen fekete pont, hogy a kvalifikáción háromszor is kikapott csapaton belül Pedro Diniztől, Imolában pedig ütközött Shinji Nakanóval, amiért felfüggesztett eltiltást kapott. Végül 7 ponttal zárt, de ebből 6-ot az emlékezetes hungaroringi hétvégén szerzett, amelyet a harmadik pozícióból indulva kis híján megnyert. Emellett azt is ki kell emelni, hogy jelenléte pozitív hatással volt az istállóra: Melbourne-ben még 5,437 másodperc volt a hátránya egy körön, az idényzáró Európa Nagydíj időmérőjén viszont már csak 58 ezreddel maradt le a rajtelsőségről.
2. Mario Andretti (1979, 12. hely)
1978-ban a Lotus domináns autónak számított, Mario Andretti pedig meg is szerezte vele a bajnoki címet. A következő idényre viszont az ellenfelek is megépítették a maguk szívóhatású autóját, miközben a brit alakulat 80-as kódjelű konstrukciója nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár az amerikai versenyző rögtön harmadik lett vele, később inkább visszaült a 79-esbe, de a továbbiakban azzal is már csak egyszer szerzett pontot (a korábbi három mellett). Végül 14 egységig jutott, de a képen jelentősen ront, hogy házon belül alulmaradt az időmérőkön Carlos Reuttemann-nal szemben, aki ráadásul egyszer nyerni is tudott.
1. Jody Scheckter (1980, 19. hely)
Ha a Ferrari rajongói azt gondolják, hogy a Scuderia 2014-es vagy a 2020-as autója borzalmas volt, akkor nézzék meg az 1980-as idényt, és mindent átértékelnek. A maranellóiak hasonló helyzetbe kerültek, mint egy évvel korábban a Lotus, csak még nagyobb mértékben: a szívóhatás kiaknázása és a turbómotorok rohamosan fejlődtek, ők pedig rossz irányba fejlesztettek mind teljesítmény, mind megbízhatóság terén. Ehhez hozzájött Jody Scheckter, aki egy évvel korábban ugyan még legyőzte Gilles Villeneuve-öt, de ebben az esztendőben teljesen motiválatlanul versenyzett, és nagyon simán kapott ki a kanadai pilótától. Mindössze egyszer, Long Beachen szerzett pontot, de akkor is körhátrányban ért célba az ötödik pozícióban. Ennek ismeretében pedig talán az sem annyira meglepő, hogy a szezon végén szögre akasztotta a bukósisakot.