Ayrton Senna világot megrázó tragédiája előtt egy nappal is történt egy haláleset az 1994-es San Marinó-i Nagydíjon, amikor a 33 esztendős újonc Roland Ratzenberger halt meg mindössze néhány száz méterre onnan, ahol másnap a háromszoros világbajnok elszenvedte a végzetes becsapódást. Az osztrák pilóta tragédiája jóval kevesebb embert érintett meg, és Senna halála után szinte feledésbe merült, de ettől még az ő távozásával is óriási veszteség érte a sportágat.
1994. április 30-án végérvényesen megpecsételődött az az évi San Marinó-i Nagydíj sorsa, és ez lett a Forma–1 történetének egyik legfeketébb hétvégéje. Már Rubens Barrichello pénteki balesetét követően kezdett nyugtalanná válni a légkör Imolában, ám ami a szombati időmérő edzésen történt, az egy csapásra elterelte a figyelmet minden másról. Roland Ratzenberger, a Simtek istálló 33 éves újonca 310 km/h-s sebességgel csapódott a falnak a Villeneuve-kanyarban és azonnal életét vesztette. Az aszfaltra visszasodródó roncs és az osztrák versenyző ernyedten ide-oda verődő sisakja nézők millióiba égett bele örökre, miként azok a jelenetek is, ahogy a helyszínre érkező orvosi csapat hiába próbálja újraéleszteni a mindössze élete második F1-es versenyhétvégéjén résztvevő pilótát.
Az élete álmát egy versennyel korábban, az Aidában rendezett Csendes-óceáni Nagydíjon beteljesítő Ratzenberger lett az F1 első halálos áldozata versenyhétvégén az 1982-es Kanadai Nagydíj óta, amelyen Riccardo Paletti égett benn az autójában egy rajtbaleset után.
Rögös úton az F1-ig
Noha újoncnak számított, 33 évesen Ratzenberger így is rendkívül tapasztalt versenyző volt. Amikor 1986-ban megnyerte a Formula Ford Festivalt Brands Hatch-ben, kevesen gondolták volna, hogy csak 8 évvel később mutatkozhat be a Forma–1-ben, hiszen már ekkor is 26 éves volt. Komoly szponzor nélkül azonban nagyon nehezen tudta összeszedni a versenyzéshez szükséges pénzt (instruktorként dolgozott versenyzőiskolákban, valamint gyengébb pilóták szerelőjeként is feltűnt).
Első, jól fizető versenyzői állását 1987-ben, az újonnan életre hívott túraautó-világbajnokságban (WTCC) kapta a BMW-től, majd a brit F3-ban és a Forma–3000-ben is megfordult. Amikor nem sikerült innen az F1-be katapultálnia, a sportautózás felé vette az irányt, 1991-ben pedig jött a nagy áttörés a SARD Toyota csapattal Japánban. Miután itt bizonyított, megnyílt előtte az út a japán F3000 felé, ahol jól keresett, de az álmát, a Forma–1-et nem engedte el.
Amikor 1993 végén barátainak, Eddie Irvine-nak és Heinz-Harald Frentzennek is sikerült dobbantania a japán F3000-ből, az bátorította őt, miközben természetesen irigykedett. „Imádta az F1-et, függő volt, elképesztő, hogy mennyire akarta. Remek karrierje volt Japánban, de az F1-et hajtotta, különösen, amikor én és Frentzen is váltottunk” – idézte az írt Adam Cooper a Ratzenberger halálának egyik korábbi évfordulójára írt cikkében.
A felső képen a japán F3000-ben, alul a Toyotával Le Mans-ban:
Ratzenbergernek végül az 1994-es szezonra sikerült megállapodnia az újonnan létrejött Simtek-istállóval, köszönhetően egy Monacóban élő német nő, Barbara Behlau anyagi támogatásának.
„Amikor hallottam róla, nagyon örültem neki, mert tudtam, hogy mennyire éhezett erre – emlékezett vissza a Formula Ford Festivalt Ratzenbergernél egy évvel korábban megnyerő, két és fél évvel azután már az F1-ben versenyző Johnny Herbert, aki baráti viszonyt ápolt a szerethető osztrákkal. – Tudtam, hogy tipikus versenyzőként mennyire frusztrált, tudva, hogy néhányunknak sikerült [az F1-be kerülni]. Végre megvolt az anyagi támogatása ahhoz, hogy megkapja az esélyt. Amikor találkoztunk, emlékszem, hogy megöleltem és azt mondtam neki: »megcsináltad«. Azt mondta, hogy kicsit nehezebb volt neki, mint nekem.
Valószínűleg ő volt az utolsó pilóta, aki úgy jutott be az F1-be, hogy a Formula Fordban a saját autóját szerelte.
Nehéz kezdés
Az már az 1994-es szezon előtt látszott, hogy a Simtekkel nem lesz azonnali diadalmenet az F1-es részvétel. Ratzenberger autóját a szezonnyitó Brazil Nagydíj előtti utolsó pillanatban, a Williamstől és a McLarentől kölcsönzött csavarokkal és egyéb alkatrészekkel tudták csak összerakni. Ezek után nem meglepő, hogy nem tudta kvalifikálni magát a versenyre, de a csapatra így is mély benyomást tett.
„Az egész autót sebtében raktuk össze, nem volt időnk rendes tesztre, így nem meglepő, hogy akadt egy-két gondunk. Az ember tudta, hogy nem hülyéskedik, és éppúgy sikeres akar lenni, mint mi. Emlékszem, azt gondoltam, »A francba is, ez a fickó tudja, hogy mi folyik az autóban.« Azt is mondta, hogy »magamban is kell még időt találnom«, amit nagyon üdítő volt hallani egy pilótától. Kiváló volt együtt dolgozni vele” – emlékezett Humphrey Corbett, Ratzenberger versenymérnöke Cooper cikkében.
Japánban aztán végül összejött, ami Interlagosban nem: az osztrák annak ellenére bejutott a versenyre, hogy a pénteki időmérőt baleset miatt egy az egyben kihagyta, majd a 11. helyen hozta be a célba a Simteket.
Ám miközben a csapattal madarat lehetett volna fogatni, ő nem volt elégedett a saját teljesítményével, mert nem tudott rájönni, hogy miként hozhatná ki a legtöbbet az autóból a lassú kanyarokban. „Ez az őrületbe kergette. A gyors kanyarokban hozta David [Brabham, a Simtek másik versenyzőjének] tempóját, és olykor gyorsabb volt. De nem tudott rájönni, hogy miként lehet egy F1-es autót a leggyorsabban vezetni a lassabb kanyarokban. Ez fogta vissza, miközben bátorság és elszántság terén, ami tipikusan a gyors kanyarokban mutatkozik meg, semmilyen hátrányt nem szenvedett” – mondta a mérnöke.
Imolában kezdett belejönni
Az 1994-es szezon harmadik versenyén, Imolában Ratzenberger igencsak szenvedett a Simtek fékjeivel az edzéseken, és miután folyamatosan panaszkodott rájuk, a csapat kiküldte a formaautóval tapasztaltabb Brabhamet, hogy igazolja a csapattársa állításait. Amikor az ausztrál megerősítette, hogy a fékek „szarok”, a csapat kicserélte azokat (kis költségvetésű istállóként nem cserélgettek csak úgy bemondásra semmit), az osztrák tempója pedig rögtön jobb lett.
„Azt gondoltam, »Ez nagyszerű, jó kis verseny van a csapaton belül.« Hirtelen oda került, ahol lennie kellett, jobban érezte magát az autóban, jobban érezte a fékeket, és a tempója sokkal közelebb került az enyémhez. Amikor kiment a pályára az új fékekkel, sokkal gyorsabb lett, és érezhető volt, hogy kezd belejönni és hajtani engem, ami nekem is jó lett volna” – mondta Brabham.
Mivel Ratzenberger szponzora csak az első hat versenyre biztosította a költségvetést, és jó néhány versenyző várta a lehetőséget, hogy lecsaphasson az ülésre, az osztrákon jókora nyomás volt. „A péntek este igazi lelkizős este volt. Mind tudtuk, és sokat beszéltem erről Rolanddal, hogy igazán mélyre kell ásnia. És ez, a nagy nyomás szerintem részben közrejátszott abban, ami szombaton történt” – ecsetelte Nick Wirth, a Simtek csapatfőnöke.
Pénteken Barrichello megúszta a komoly sérülést, de Wirth elmondása szerint már ekkor rossz energiák lengték be a pályát. „Nem hiszek az ilyesmiben, de emlékszem, hogy szombaton reggel a pályára menet azon gondolkoztam, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen csak nem voltak jó érzéseim a nappal kapcsolatban. De úgy véltük, van esélyünk ismét bejutni mindkét autóval a versenyre.”
A tragédia
Mivel Barrichello kiesett a hétvége további részére, Ratzenbergernek csak az egyik Pacificot kellett legyűrnie ahhoz, hogy kvalifikáljon, az autóján elvégzett változtatások miatt pedig úgy érezte, most először van igazán esélye jó eredmény elérésére. Versenymérnöke szerint a szokottnál is jókedvűbb volt, emellett a szponzora először az évben ott volt a helyszínen, szóval minden szempontból elszánt volt, hogy megmutassa, mit tud.
A szombati időmérőn rögtön gyorsabb volt Paul Belmondo Pacificjénél, majd volt egy apró kicsúszása, ám ahelyett, hogy visszatért volna a garázsba leellenőriztetni az autót, némi kormányrángatással bizonyosodott meg arról, hogy nem történt komoly sérülés. Ez pedig végzetesnek bizonyult, a következő gyorskörében ugyanis a megrongálódott első szárny csúcsterhelésnél megadta magát, leszakadt, az autó alá került, a Simtek pedig irányíthatatlanul a padlógázas Villeneuve-kanyar betonfalának vágódott. Mivel pontos adatok nincsenek, csak becsülni tudták, de ez is döbbenetes: a Simtek 306 és 320 km/h-s tempóval vágódott a falnak, ami 300-500 G erejű becsapódást eredményezett. Ez még a mai kor biztonsági előírásai mellett is gyakorlatilag túlélhetetlen lenne. Ratzenberger három, egyenként is halálos sérülést szenvedett el: koponyaalapi törést; a bal első gumiabroncs pilótafülkébe hatolásából eredő belső sérülést; illetve aortarepedést.
Ratzenberger balesete és Senna reakciója (részlet a Senna című dokumentumfilmből):
„Én is ugyanezt tettem volna – mondta versenymérnöke arról, hogy Ratzenberger nem ment be a bokszba. – Jó ritmusban vagy, te ülsz az autóban, jónak érzed, jobbra-balra kormányzol, megbizonyosodsz róla, hogy nem érzel semmi furcsát, aztán úja nekivágsz. Normál körülmények között nem lett volna semmi gond.”
„Nem veszített sok időt [a kicsúszással], de elég volt ahhoz, hogy azt gondolja, »Jobb, ha leellenőrzöm az autót?« – mondta Brabham. – Az adatokat megnézve (Ratzenberger autóján nem volt fedélzeti kamera, mert akkor még nem számított kötelezőnek – a szerk.) cikázott, fékezett, és valószínűleg azon gondolkozott, hogy »Bejöjjek, hogy leellenőrizzék?« Megértem, hogy miért nem jött. Nem érezhette, hogy gond van az első szárnnyal, úgyhogy elment egy újabb körre. Azt a kört pedig már nem fejezte be.”
„Emlékszem, ültem és néztem, ahogy megkezdi a kört – elevenítette fel a brazíliai mutatványáért éppen három futamos eltiltását töltő Irvine. – Láttam, hogy visszavesz, majd nekivág a körnek. Furcsa érzés volt, és amint előkerültek a piros zászlók, tudtam, hogy valami történt. Lefutottam a Jordan garázsába, hogy lássam a TV-t, és hogy mi történt.”
„Elhaladtam Roland autójának roncsa mellett, és összeszorult a szívem, mert első ránézésre is nagyon rosszul festett – idézte fel a Williamsnél versenyző Damon Hill. – Emberek álltak az autó körül és továbbintettek minket, de nem próbálták meg kiemelni, és ernyedtnek tűnt.”
Láttam a piros zászlót, és azt, hogy egy Simtek az, de nem tudtam melyik. Amint odaértem, lassítottam és odanéztem. Emlékszem, hogy oldalra volt dőlve, én meg azt gondoltam, »A francba…«
– mondta Herbert.
Nem sokkal később megerősítették Ratzenberger halálát, Bernie Ecclestone pedig személyesen közölte azt Nick Wirth csapatfőnökkel. „Olyan érzelmeket váltott ki, amelyek megtapasztalását senkinek sem kívánom. Amikor tervezel egy autót, és olyan sok mindenért felelsz, mint én feleltem, valamint megismered Rolandot, akivel végül barátok lesztek… Leírhatatlan érzés, ahogy a világ összeomlik körülötted” – idézte fel a megrázó pillanatokat Wirth.
„Annyira nehéz volt ez a zsibbasztó érzés. A mai napig nehéz erről beszélnem. A legnehezebb az volt, amikor Bernie eljött és közölte, hogy Roland meghalt. Aznap elvesztettünk egy barátot. Valakit, aki a tőle telhető legjobbat nyújtotta, mi pedig a legjobb munkát végeztük, amit vele végezhettünk. Úgy döntött, eljön egy olyan csapathoz, amely reménytelenné is válhatott volna, de úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk, és látta, hogy képesek vagyunk megverni a közvetlen ellenfeleinket, és biztató a jövőnk. Borzasztó volt.”
„Eléggé érzelmes volt, emlékszem, hogy sírtam egy kicsit a hotelban, amikor hallottam a híreket” – árulta el Herbert, aki Gerhard Bergerrel azon kevés versenyzők közé tartozott, aki Senna Sao Pauló-i temetése után azonnal repülőre ült, hogy részt vegyen Ratzenberger salzburgi búcsúztatásán.
„Ami vasárnap történt, szinte teljesen eltörölte azt a napot. Ezért mentem el mindkét temetésre, hogy lerójam a végső tiszteletemet. Annyira igazságtalan volt, hogy elragadta őt a sors, és nem kapta meg az esélyt arra, hogy rendesen versenyezzen az F1-ben” – tette hozzá az akkoriban a Lotusszal versenyző brit.
Wirth négy hónappal később interjút adott Maurice Hamilton elismert F1-es újságírónak, amelyben részletesebben felidézte a tragikus napot.
„Látni Rolandot, ahogy a földön fekszik és szívmasszázst kap… A tested ilyenkor nagyon furcsa dolgokat csinál. Hirtelen rájössz, hogy nem vagy képes normális emberként működni. Szó szerint elveszíted a kontrollt, a lábaid kocsonyássá válnak, és úgy érzed, hogy hányni fogsz. Nem attól, amit láttál, hanem a téged elöntő érzelmektől.”
„Amikor végül visszahozták a bokszba az autót, nem akartam ránézni. Kényszerítenem kellett magamat. Volt egy hatalmas lyuk a monocoque oldalán, ahol a bal első kerék behatolt rajta. Senna másnapi baleseténél a kerék a pilóta fejének irányába csapódott, míg az esetünkben alacsonyan maradt, ami megfelelt az FIA által elvártaknak. A mi autónk az egyik legerősebb azon a területen, de sajnos akkora volt a becsapódás ereje, hogy a kerék átütötte a monocoque-ot, és egyenesen nekiment Rolandnak.”
Talán, ha nem csak 6 versenyre szól a szerződése, és nem érzi úgy, hogy minden egyes méteren bizonyítania kell, és nincs elvesztegethető köre az időmérőn, Ratzenberger másképp dönt, és kiáll a bokszba? Ezt már soha nem tudjuk meg.
Mivel Wirth nemcsak csapatfőnök volt, hanem az autót is ő tervezte, rögtön elöntötte a bűntudat (hasonló módon, ahogyan Adrian Newey-t, a Williams főtervezőjét Senna halála után).
„Már akkor vétkesnek éreztem magam, amikor még nem is tudtam, hogy leesett a szárny. Nem gondolom, hogy az emberek felismerik, mekkora felelősséggel jár egy autó tervezése, amíg nem történik valami hasonló. Valahogy sikerült aludnom aznap este, de amikor Senna másnap meghalt, még ha közvetlenül nem is voltam érintett, csak sírtam és sírtam. Egy érzelmi szemetesláda voltam” – mondta Wirth.
„Ekkor kezdtem el megkérdőjelezni ezt az egészet. Az ember felteszi magának a kérdést, hogy megéri-e keresztülmenni ezeken az érzelmeken. De össze kell szedned magad és tovább kell menned. A szponzorok 100%-ig mögöttünk álltak, fantasztikusan támogattak. A leginkább Roland személyes szponzora, Barbara Behlau érintett meg, akit annyira lenyűgözött, hogy miként birkóztunk meg a tragédiával, hogy még több pénzt akart invesztálni a csapatba a szezon hátralevő részére. Ez minden szempontból hatalmas segítség volt nekünk.”
Brabham rögtön tudta, hogy meghalt
David Brabham, Ratzenberger első és egyetlen F1-es csapattársa a tragédia 30. évfordulóján az F1.comnak idézte fel a tragikus napot és az osztrák versenyzővel együtt töltött hónapokat.
„Versenyzőként mindig tudni akarod, hogy ki a csapattársad. Amikor valaki elmondja a nevüket, rögtön van egy elképzelésed a személyről. Vagy izgatott vagy csalódott leszel, és amikor Roland nevét említették, én izgatott lettem. Nem igazán ismertem őt jól, de tisztában voltam azzal, hogy ki ő és mit ért el a versenyzői pályafutása során. Tapasztalt pilóta volt, aki mindig gyorsnak tűnt, emellett nem hibázott és eléggé komplett versenyző benyomását keltette.”
„Volt némi F1-es és sportautós tapasztalatom, neki volt némi sportautós és együléses tapasztalata, ezért úgy gondoltam, hogy ez a kombináció jó csapatot alkothat. Egy újonc istállónak, mint a Simtek, amelynek egyszerűen nem voltak meg a forrásai, szüksége volt mindenkinek az együttműködésére. A sportautós háttere jól jött, mert tudta, hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben.”
„Mindketten Monacóban éltünk, és kihasználtuk az alkalmat, hogy együtt edzünk. Futottunk a hegyekben, ahol kősziklás és dombos vol a terep. Ez volt az az időszak, amikor megismerhettük egymást. Amikor elkezdtük vezetni az autót, beszéltünk arról, hogy min kell változtatni. Mindkettőnknek voltak ötletei, szóval a kapcsolatunk nagyon jól indult; úgy éreztük, jól dolgozunk együtt, és előre tekintettünk az egész szezonra, még akkor is, ha tudtuk, hogy hatalmas feladat vár ránk.”
„Roland az első évébe lépett az F1-ben, és lelkes volt. 33 évesen, viszonylag későn került be, tehát hosszú utat tett meg, mire eljutott idáig, ami olykor egyszerűen nem történik meg. De megkapta az esélyt, és keményen dolgozott a színfalak mögött, hogy összejöjjön neki. Függetlenül attól, hogy a rajtrács végére került, akkor is gyerekkori álma volt az F1-be jutás, ahogy mindannyiunknak. Elemében volt, úgyhogy érezni lehetett a zsizsegést a csapatban.”
„Az első két versenyt Brazíliában és Japánban rendezték. Roland nem tudott kvalifikálni a szezonnyitón, de a második futamra már igen. Az első versenyen én célba értem, ami már önmagában hatalmas eredmény volt, csak azért, mert volt egy autónk, amelyik befejezte a versenyt. Elkezdtünk lendületet szerezni, adatokat és információkat gyűjteni az autóról, mert nem volt pénzünk tesztelni. Soha nem voltak tartalék autóink vagy ilyesmi, mint az élcsapatoknak, ami azt jelentette, hogy minden tesztelést a versenyeken végeztünk, tehát minél több kört tettünk meg, annál többet tanultunk.”
„Imolába sokkal nagyobb tudással és néhány változtatással utaztunk el. Izgatottak voltunk. Roland egyre kényelmesebben érezte magát az autóban, de egy kicsit küzdött a fékekkel. Pénteken én vezettem az autóját, mert a csapat megkért, hogy próbáljam ki néhány körig, mondván, »Te vagy az, akinek van tapasztalata karbonfékekkel, úgyhogy meg tudnád állapítani, hogy amit Roland mond, az igaz-e vagy sem?«. Azt mondtam: »Igen, persze«, tehát beszálltam, majd három kört tettem meg, kiálltam és közöltem, hogy »Ezek a fékek szarok, le kell cserélni őket«.”
„Roland nagyon örült annak, amit mondtam, és megköszönte nekem. Egyszerűen csak az igazat mondtam: a fékek nem működtek. Szombaton már sokkal komfortosabban érezte magát az autóban, ami nagyszerű volt. Sokkal közelebb volt hozzám – fej-fej mellett voltunk – és ennek így is kellett lennie. Ezután jött az időmérő.”
A pályán voltam és láttam néhány alkatrészt az úton, néhány karosszéria-elemet, amik ugyanolyan színűek voltak, mint az én autóm. Akkor tudtam, hogy ő az.
„Amint befordultam a kanyarba, láttam őt és láttam az autót… Ez a pillanat nagyon élénken él a memóriámban, ma is élesen látom. Egy olyan embert néztem, aki már nem volt többé. Visszamentem a bokszba, és persze mindenki pánikba esett. Elhaladtam az autója mellett, úgyhogy mindenki azt kérdezte tőlem: »Mit gondolsz?«. Emlékszem, a feleségem, Lisa megkérdezte, mit gondolok, és azt mondtam: »Szerintem elment«. Volt valami megmagyarázhatatlan a látványban.”
„Aztán jött a bejelentés, hogy nincs többé, ami mindenkinek hatalmas sokk volt. Nemcsak a csapatnak, hanem az egész F1-nek és mindenkinek, aki szereti az F1-et. Soha nem volt még dolgom ilyennel. A feleségem mellett, aki három vagy négy hónapos terhes volt a fiunkkal, Sammel, a csapat is támogatott. Az este folyamán az F1 főnöke, Bernie Ecclestone és az FIA elnöke, Max Mosley jött be a lakókocsinkba Nick Wirth technikai igazgatóval.”
„Az, hogy a következő nap versenyzek-e, az én döntésem volt. A csapat azt mondta, »Nincs rajtad nyomás, ez a te döntésed«. Készek voltak elfogadni, bárhogy is döntök, de ezen a ponton nem tudod, mit tegyél, folytasd, vagy megállj. Az első dolog, amit meg akartam érteni, hogy miért szenvedett balesetet Roland? Nyilvánvalóan nagy sebességnél levált az első szárnya, de egy körrel korábban lement az útról. Lelassított és cikázott egy kicsit, hogy érez-e valamilyen sérülést, vagy hogy bármi elromlott-e. Úgy döntött, hogy minden rendben van, még egy kört megtesz, de többé nem tért vissza.”
„A csapat megerősítette az első szárnyat, és Nick, aki nagy darab fickó volt, ugrált rajta, hogy megmutassa, hogy nem fog lejönni. Van egy pont, ahol meg kell bíznod a körülötted lévő emberekben, és ha nem ezt teszed, az nem ígér sok jót a szezon további részére sem. Ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek a bemelegítő edzésre, és meglátom, hogy miként érzem magam.”
„Egy részem azt gondolta, hogy ha én lennék Roland, akkor azt mondanám, »Gyerünk, David, ne szórakozz, te versenyző vagy, menj versenyezni, ezért vagyunk itt!«. Úgy gondolom, kicsit furcsa döntés volt sok ember számára, hogy versenyzem, mert sokan csak összecsomagoltak és hazamentek volna tiszteletből. De én fordítva gondolkodtam, és úgy véltem, azzal mutatjuk ki a tiszteletünket, ha versenyzünk.”
„Kiszálltam az autóból a bemelegítés után, amelyen jobban teljesítettünk, mint ahogy általában szoktunk. Azt hiszem, a csapat kevés üzemanyaggal küldött ki engem, miközben mindenki más megtankolt autóval ment. Azt éreztem a csapaton, hogy mintha a sötét fellegek egy kicsit oszlottak volna. Ebbe kapaszkodtam és azt mondtam: »Versenyezni fogok… versenyezni fogok a csapatért, és csak folytatom a show-t, vezetek és versenyzem, ahogy Roland is akarná.«”
„Aztán jött a vasárnap, és elvesztettük Ayrtont is. Mi, versenyzők, egészen a verseny utánig nem tudtuk, hogy elment. Tulajdonképpen akkor tudtuk meg, amikor este elhagytuk a pályát, mert a hírek kicsit később értek el minket. Először azt hittem, nem ő az; láttam a kéket, és azt hittem, az egyik Tyrrell. Csak amikor visszaértem a bokszba, közölték, hogy Ayrton az.”
„Ott volt Rubens Barrichello balesete az edzésen, aztán Roland balesete, aztán történt egy rajtbaleset, aztán egy bokszutcai incidens, majd Senna balesete…
Sorban jöttek a katasztrófák, az ember csak kapkodta a fejét. Azt éreztük, hogy »Mi a fene történik itt?« Mint sokan mások, én is először éltem át ilyesmit.
„Nyilván Ayrton tragédiája háttérbe szorította Rolandét. Más emberek voltak más pályafutással és más hatásuk volt a szurkolókra. De nagyszerű, hogy az emberek továbbra is emlékezni akarnak rá, mert akkoriban ő is az F1 részese volt. Ugyanolyan versenyző volt, ugyanazon a rajtrácson, és úgy halt meg, hogy azt csinálta, amit szeretett. Roland nagyon tehetséges volt, és sajnálatos, hogy soha nem tudtuk meg, mire lett volna igazán képes.”
Miként azt Herbert és Brabham is említette, Senna halála kis túlzással az 1994-es imolai hétvége lábjegyzetévé változtatta Ratzenberger tragédiáját, amiért ugyanakkor senkit nem lehet hibáztatni, hiszen május 1-jén a sportág egyik legnagyobb csillaga ment el, akit sokkal többen ismertek, rajongtak és bálványoztak, mint a második versenyére készülő újoncot.
Akik viszont közelről ismerték az osztrákot, soha nem fogják elfelejteni őt, hiszen tudták, hogy semmivel nem volt kevésbé értékes ember, mint a brazil legenda.
„A mosolyáról – felelte még egy egy 2014-es, barátja halálának 20. évfordulójára interjúban a bleacherreport.com-nak Brabham arra a kérdésre, hogy miről marad számára emlékezetes Ratzenberger. – Úgy értem, abban az időben igazán élvezte az életet. Jó vágású fickó volt, a nők imádták. Erős volt, magabiztos, fitt. Olyan volt, amilyennek egy autóversenyzőt elképzel az ember.”