90 éve született Denny Hulme, Új-Zéland eddigi egyetlen Forma–1-es világbajnoka, aki saját főnökét, Jack Brabhamet verte meg a végső győzelemért. Az újságírókkal sokszor nyersen beszélő pilóta több nagy tragédiát is átélt a pályákon, vele viszont nem baleset, hanem szívroham végzett futam közben.

Napra pontosan 90 évvel ezelőtt, 1936. június 18-án született Denny Hulme, Új-Zéland egyetlen világbajnoka, akinek sikeréhez több statisztikai érdekesség is kapcsolódik. A viselkedése és a testalkata miatt „Medvének” becézett pilóta nem csak a Forma–1-ben bizonyult sikeresnek, pályafutása kései szakaszában pedig a korábbi tragédiák miatt a biztonságnak is az egyik fő szószólója lett.

Már pályafutása hajnalán komoly tragédia érte

Denis Clive Hulme Motuekában, Új-Zéland déli szigetén született, de később az északi szigeten található Pongakawában, családjának dohányültetvénye mellett nőtt fel. Édesapja, Clive Hulme mesterlövészként szolgált a második világháborúban, amelyet követően megkapta a legnagyobb brit katonai kitüntetésnek számító Viktória-keresztet az 1941-es krétai, a szövetségesek által egyébként elveszített csatában tanúsított bátorságáért. Ugyanakkor finoman szólva sem volt könnyű ember.

„Apa nagyon szigorú ember volt, nagyon szigorú – idézte fel a Motor Sport Magazine-nek Denny Hulme-nak a három évvel fiatalabb húga, Anita. – Az egyetlen alkalom, amikor emlékszem, hogy megölelt, az volt, amikor kivették a bölcsességfogamat, és be kellett vinnie. Ezt leszámítva nagyon nehéz volt vele együtt élni, tényleg az volt. Az ember soha semmi jót nem tudott csinálni. Mindkettőnkkel szigorú volt, ahogyan édesanyámmal is.”

Hulme-ot már kisgyerekként érdekelték az autók, apja ölében meg is tanulta vezetni a család teherautóját, olyannyira, hogy mindössze 6 évesen már egyedül ült a volán mögött. A tanulás ellenben jóval kevésbé foglalkoztatta, 17 esztendősen ott is hagyta az iskolát, és egy autószervizben dolgozott szerelőként és sofőrként. Áruszállítóként gyakran valamelyik európai sztárpilóta helyébe képzelte magát azok közül, akiket a helyi Tasman Seriesben látott versenyezni.

Munkája során annyit spórolt, hogy meg tudott vásárolni egy MG TF-et, amellyel hegyiversenyeken vett részt. Nem sokkal később apjától kapott egy MG MGA-t, amelynek volánja mögött rengeteget fejlődött. „Apa ott volt mögötte – idézte fel Anita Hulme. – Denny nagyon büszke volt apára, apa pedig nagyon büszke volt rá, de semmilyen kommunikáció nem volt közöttük.”

Hulme aztán beruházott egy Forma–2-es Cooperbe, és az ezzel futott versenyeken elérte, hogy hazájában kiválasszák őt egy ösztöndíjprogramra, amelynek keretében Európában fejlődhetett tovább. Egy bizonyos George Lawtonnal együtt ketten utaztak ki az Egyesült Királyságba, ahol a Hulme-nál egyébként bő egy évvel fiatalabb, de már Forma–1-es futamgyőztesnek számító Bruce McLaren segített nekik elhelyezkedni.

Hulme az öreg kontinens szigorúbb szabályai miatt ekkor szokott le a mezítláb való vezetésről, amelyet azért alkalmazott, mert így jobban érezte a gázpedált. Az 1960-as idényben aztán a Forma–Juniorban és a Forma–2-ben versenyzett, előbbiben pedig futamgyőzelmet is ünnepelhetett Pescarában. Ezt azonban az új-zélandi lapok nem említették, ott csak McLaren sikereiről lehetett olvasni. Hulme emellett két bajnokságon kívüli F1-es futamon is elindult.

 Az év azonban tragikusan zárult, Lawton ugyanis a dániai Roskildében halálos balesetet szenvedett. „Denny leállította az autóját, kiszállt, George pedig a karjaiban halt meg – emlékezett vissza húga. – Ez hatalmas sokk volt.” „Továbbra is folytatni akarta – vette át a szót későbbi felesége, Greeta Main. – Úgy éreztem, nincs jogom közölni, hogy »ne csináld, mert rettegek«. Ezt kellett tennie. Nekem az volt a feladatom, hogy rendbe hozzam, és visszaküldjem, amíg elege nem lett belőle.”

Hulme valóban folytatta karrierjét, és az F1 történetének első futamán dobogón végző Reg Parnelltől bérelt egy 2,5 literes Coopert, amellyel megnyerte az új-zélandi Gold Star Championship küzdelmeit. Ugyanebben az esztendőben Le Mans-ban is sikerrel járt, hiszen egy Fiat 850-es volánja mögött rögtön kategóriagyőzelmet aratott a legendás viadalon.

Az alkalmazott legyőzte főnökét

Ekkoriban figyelt fel rá Ken Tyrrell, aki meghívta őt a Forma–Juniorban, valamint a Forma–2-ben szereplő csapatába. Hulme számára azonban nem ő, hanem egy másik legenda hozta meg az áttörést: miután Londonban letelepedett, Jack Brabham chessingtoni műhelyében kezdett el dolgozni, hogy finanszírozni tudja versenyzői pályafutását.

Az akkor még „csak” két vb-címnél járó ausztrál pilóta több együléses, valamint sportautó-sorozatban is lehetőséget adott új versenyzőjének, aki rendre bizonyított. 1964-ben például mögötte lett második az F2-es autókkal vívott Trophées de France-ban, majd két évvel később megismétlődött ez a forgatókönyv. Ekkor azonban már mindketten egészen más helyzetben voltak.

Hulme ugyanis azok után, hogy több bajnokságon kívüli futamon indulhatott, 1965-ben a vb-n is megkapta a lehetőséget. Bár még nem volt állandó versenyző, és csak hat hétvégén vett részt, de így is letette névjegyét. Már a monacói debütálása is figyelemre méltó volt, hiszen nyolcadikként ért célba, a Francia, valamint a Holland Nagydíjon pedig már pontot is szerzett a negyedik, illetve ötödik helyének köszönhetően.

1966-ban már teljes értékű tagja volt a Brabhamnek, és olyasmit ért el, ami már akkoriban is ritkaságnak számított: amikor befejezte a futamot, rendre dobogón végzett. Igaz, ez csak négyszer fordult elő az öt kieséssel szemben, ráadásul nyernie sem sikerült, így negyedik lett a tabellán. Persze ez egyáltalán nem nevezhető rossznak, ráadásul konstruktőri bajnoki címet is ünnepelhetett, bár ebben az ő pontjai egyáltalán nem játszottak szerepet.

Abban az évben Brabham harmadszor is felért a csúcsra, és mindmáig egyedülálló módon a saját nevét viselő márkával lett világbajnok. Hulme akkoriban igyekezett jó alkalmazottként tenni a dolgát. „Denis mindig ügyelt rá, hogy ne lépjen Jack lábára, visszafogottan viselkedett, és azt tette, amit elvártak tőle – árulta el felesége. – Mindez kimondatlan volt.”

1967-re viszont változott a helyzet. Hulme már a Dél-afrikai Nagydíjat is megnyerhette volna, ám fékhiba miatt végül csak negyedik lett. Monacóban viszont már senki nem állíthatta meg, amivel elhallgattatta kritikusait, de győzelmét beárnyékolta Lorenzo Bandini halálos balesete. Ezt követően szépen gyűjtögette a pontokat, majd a félelmetes Nürbrurgingen ismét elsőként intették le, amivel bizonyította, hogy minden pályatípuson megállja a helyét.

Ezzel az az érdekes helyzet állt elő, hogy a beosztott megelőzte saját főnökét a táblázaton, hiszen Brabham ugyan közelről, de csak követte Hulme-ot. „Jack és Denny még a legszebb időkben sem sokat beszéltek egymással – idézi az F1 hivatalos honlapja pályatársukat, a szintén új-zélandi Chris Amont. – 1967-ben viszont még az a korábbi rendkívül kevés beszélgetés is szinte teljesen megszűnt.”

A szezonzáró Mexikói Nagydíjra Hulme abban a tudatban érkezett meg, hogy csak akkor nem ő a világbajnok, ha az első négyen kívül végez, Brabham pedig nyer. Végül egyik sem történt meg, hiszen az ausztrál versenyző második, csapattársa pedig harmadik lett. A dobogó legfelső fokára Jim Clark állhatott fel, aki odahívta magához a láthatóan zavarban lévő Hulme-ot, hogy megossza vele a győztes babérkoszorút.

Apropó Clark: abban az évben nem a Brabham, hanem a Lotus volt a leggyorsabb a brit pilóta révén, aki ugyanannyi győzelmet szerzett, mint Hulme és Brabham együttvéve, ráadásul a futamok több mint felét ő kezdhette meg az élről. A Brabham viszont sokkal megbízhatóbbnak bizonyult, így Clark nem tudott beleszólni a bajnoki csatába.

Vb-címével Hulme történelmet írt, hiszen első és idáig egyetlen új-zélandiként koronázták meg. Ráadásul azt is elmondhatta magáról, hogy első futamgyőzelmének évében lett világbajnok, ami előtte csak Giuseppe Farinának, Brabhamnek és Graham Hillnek, utána pedig Keke Rosbergnek sikerült. Hogy Kimi Antonelli feliratkozik-e erre a listára, az az idei év végén kiderül.

Hulme sikerében azonban nem ez a legérdekesebb, hanem az, hogy egyszer sem szerzett pole-t. Ezt csak Niki Lauda ismételte meg 1984-ben, de az új-zélandi pilótának korábban sem volt rajtelsősége, és csak évekkel később ünnepelhetett időmérőn először és utoljára, amivel a világbajnokok között az utolsó helyen áll. Igaz, ilyesmire azért a modern korszakban is van példa, csak éppen nem négy, hanem két keréken, hiszen a MotoGP 2020-as vb-címét megszerző Joan Mir a mai napig nem nyert királykategóriás kvalifikációt.

Nem szeretett nyilatkozni

A világbajnoki cím kidomborította Hulme-nak azt az oldalát, amelynek következtében bizonyos szempontból kora Kimi Räikkönenjének számít. Az akkor 31 éves pilóta megkapta a „Medve” becenevet, amelyet egyrészt a testalkata, másrészt a nyers stílusa miatt aggattak rá. Az újságírók pedig ennek sokszor megitták a levét.

„Átkozottul morcos voltam a viselkedésük miatt, és most is az szoktam lenni – nyilatkozta 1991-ben a Motor Sport Magazine-nek. – Csak az autó közelében akartam lenni, dolgozni rajta, és pályára vinni. Amikor ott voltam, csupán gyorsabban akartam versenyezni, mint bárki más. A világbajnokság semmit nem jelentett. Csak egy versenynap volt. Az viszont igaz, hogy ha az ember egyszer úgy jut el az idény feléhez, hogy a kezében van a győzelem, akkor nem igazán akarja kiengedni.”

„Mindig a legostobább kérdéseket tették fel neki a futam előtt – mondta Main. – Megtanultam békén hagyni őt. Nem tűrte el a bolondokat. Az évek során ugyanakkor kissé meglágyult.” „Nagyon zárkózott ember volt – tette hozzá Anita Hulme. – Mindenki óvatosan járkált körülötte, engem is beleértve. Ez azonban családi vonás, nemzedékről nemzedékre öröklődik. Akkor volt a legboldogabb, amikor nem volt felhajtás.”

Hulme számára valóban kényelmetlen volt a figyelem középpontjában lenni, és gyakran keveredett összetűzésbe a sajtó képviselőivel. Olyannyira, hogy az F1-es szakírók kétszer is neki ítélték oda a citromdíjat, amelyet rendszerint a legkevésbé együttműködő és kommunikatív pilótának osztottak ki. Ugyanakkor Hulme-nak egy másik oldala is volt.

„Ron Tauranac [a Brabham főtervezője] és Jack gyakorlatilag úgy vettek fel, hogy én vagyok »a kölyök«, és lényegében egy teljesen haszontalan iskolásként adtak oda Dennynek – mesélte a Motor Sport Magazine-nek a Penske-nél vezető szerepig jutó Nick Goozée. – Ő egy nagyon összetett személyiség volt, és valószínűleg azt gondolták, hogy ha őt túl tudom élni… Valahányszor valami butaságot csináltam, vagy nem figyeltem oda a kérésére, ami többször is előfordult, köntörfalazás nélkül megmondta nekem. Másfelől viszont ő volt a legkedvesebb. Bérlakásban laktam, a szüleim az Államokba költöztek, ő pedig megengedte, hogy három hónapig nála lakjak a surbitoni kis lakásában, mielőtt Greeta átjött [Új-Zélandról].”

Tragédiák közepette lett a McLaren legeredményesebb versenyzője

Vb-címe után Hulme azzal a lendülettel búcsút is intett a Brabhamnek, és egy másik F1-es pilóta által létrehozott istállóhoz, a McLarenhez igazolt. A nehéz kezdés után a BRM motorját gyorsan Fordra cserélték, és Jaramában második lett. Bár a márka történetének első győzelmét nem ő, hanem maga az alapító szerezte meg Spában, a címvédő később az Olasz, valamint a Kanadai Nagydíjat is megnyerte, és két fordulóval a vége előtt ugyanannyi pontja volt, mint a listavezető Hillnek. Az utolsó két hétvége viszont rosszul alakult számára: Watkins Glenben baleset, Mexikóvárosban felfüggesztéshiba miatt esett ki, így még Jackie Stewart is megelőzte őt az összetettben. Ami még említésre méltó, hogy a rangos bajnokságon kívüli futamot, a BRDC International Trophyt is megnyerte Silverstone-ban.

A következő idényt Hulme dobogón kezdte és dobogón zárta, utóbbi ráadásul győzelem volt, de a kettő között egyszer sem pezsgőzhetett. A szenvedést jól jellemzi, hogy a Francia és az USA Nagydíj között zsinórban hat alkalommal még csak pontot sem szerzett, így végül a hatodik pozícióban fejezte be a szezont.

1970-ben ugyancsak dobogóval nyitott Kyalamiban, a jaramai kiesést pedig egy monacói negyedik hely követte. Aztán viszont több csapás is érte: előbb a keze égett meg az Indy 500 edzésén a kigyulladó metanol következtében. Emiatt két futamot is ki kellett hagynia. „Olyan volt, mintha még egy gyerekem lett volna, mivel nekem kellett öltöztetnem és etetnem” – írta le felesége az akkori helyzetet.

Ez azonban semmi nem volt a június 2-án bekövetkezett tragédiához képest. Aznap McLaren Can-Am-autóval tesztelt Goodwoodban, ahol halálos balesetet szenvedett. Hulme egy orvosi látogatás után értesült a hírről, amikor visszatért otthonába. „Sírt – idézte fel Main. – Vigasztalhatatlan volt. Mintha eljött volna a világvége. A családja addig soha semmilyen érzelmet nem mutatott, úgyhogy furcsa volt.”

„Elkezdtem hülyeségeket csinálni, egyszerűen… ezután egyáltalán nem tudtam uralkodni magamon – árulta el az elhunyt pilóta csapattársa. – Akár az egyik karomat is odaadtam volna Bruce-nak, hogy visszatérjen az élők közé. De nem így alakult. Hihetetlenül elkötelezett volt a Can-Am-autói iránt, és pont ennek az átkozott dolognak kellett megmarnia őt. Ezekben ő volt a világ legnagylelkűbb embere.”

Könnyen lehet, hogy ha a házaspár nem sokkal korábban nem kötelezi el magát egy drága új ház felépítése mellett, akkor Hulme abbahagyja a versenyzést, és visszamegy Új-Zélandra. Ez azonban nem történt meg, és nem csak az előbb említett okból kifolyólag. „Rájött, hogy Bruce nem akarta volna, hogy minden erőfeszítését eladják, vagy egy hollandiai árverésen kössön ki – magyarázta felesége. – Mindannyian Denisre néztek.”

A megpróbáltatások sora Zandvoortban folytatódott, ahol ugyan Hulme még nem versenyzett, de jelen volt. A futamon Piers Courage halálos balesetet szenvedett, kollégája pedig a lángokat látva próbálta leállíttatni a versenyt. Elmondása szerint azonban az illetékesek csak hümmögtek és széttárták a karjukat, ami feldühítette őt, de nem tudott mit tenni. Ebben az időszakban kezdett el egyre nagyobb figyelmet fordítani a biztonságra, és beállt az ügy élharcosának számító Stewart mögé.

 

Miután visszatért, három dobogót szerzett, többek között a szezonzáró Mexikói Nagydíjon is. Az a hétvége viszont kis híján újabb tragédiával zárult. A rendezők nem tudták kontrollálni az óriási tömeget, Hulme pedig majdnem elütötte az autóhoz közel merészkedő gyerekeket, akik azon versengtek, hogy melyikük mer a legközelebb menni az elszáguldó F1-es gépekhez. Ami a végeredményt illeti, az akkor 34 esztendős pilóta negyedikként zárta az esztendőt.

1971-re a McLaren jelentősen visszaesett, és ismét a küszködés jellemezte az idényt. Hulme egyedül Dél-Afrikában érhetett volna el számottevő eredményt, ám ott hiába vezetett, a meghibásodott felfüggesztése miatt visszaesett a hatodik pozícióba. Az összetettben kilencedik lett, dobogós helyezés nélkül.

1972-ben jó barátja, Peter Revson lett a csapattársa. Persze Hulme számára aligha ez hozta meg az eredményeket: Buenos Airesben második lett, Kyalamiban pedig győzött. Emellett további öt alkalommal állhatott fel a pódiumra, köztük az utolsó négy versenyen, a tabellán pedig négy év után ismét harmadik lett.

Az 1973-as idény több szempontból is mérföldkőnek számított: Brazíliában az ő autójába építették be először azt a rendszert, amely tűz esetén belélegezhető levegőt biztosított a bajba került pilótának, Dél-Afrikában pedig megszerezte egyetlen F1-es rajtelsőségét. Később a Svéd Nagydíjat sikerült megnyernie, ám ennek nem tudott felhőtlenül örülni, hiszen a Lotusok problémáiból profitált. A defektet kapó Ronnie Petersont kifejezetten sajnálta, hogy nem lett meg neki a hazai diadal.

Ahogyan az is szomorúságot okozott neki, hogy Revson év végén elhagyta a csapatot. Az 1974-es Dél-afrikai Nagydíj hétvégéjén aztán ismét elveszített egy hozzá közel álló embert: az egyik szabadedzésen a Shadow felfüggesztése elromlott, az amerikai pilóta pedig frontálisan csapódott a falba. Korábbi csapattársa ugyan próbálta őt megmenteni, de nem tudott rajta segíteni.

Hulme ezen a ponton döntötte el, hogy az idény végén befejezi Forma–1-es pályafutását. „Úgy gondolta, hogy ami sok, az sok – mondta felesége. – Azt kérdezte, hogy »mit akarok bizonyítani?«. Azonban soha semmit nem mondott, egészen az utolsó futamig titokban tartotta, amikor pedig az autó lerobbant, kijelentette, ennyi volt.”

Ebben az évben megnyerte az argentínai idénynyitót, de csak azért, mert újdonsült csapattársa, Emerson Fittipaldi véletlenül megnyomta a vészleállítót. Mint kiderült, ez volt az utolsó győzelme, egyben az utolsó előtti dobogója, hiszen Spielbergben másodikként intették le. Az idény végén annak örülhetett, hogy csapata a brazil pilóta révén egyéni, valamint konstruktőri szinten is megszerezte története első vb-címét, ő maga hetedik lett.

Hulme harminchárom dobogóval és kilenc leggyorsabb körrel a háta mögött vonult vissza, nyolc futamgyőzelméből hatot pedig a McLaren színeiben ért el. Ezzel ő lett a csapat történetének legeredményesebb versenyzője, amit James Hunt vett el tőle 1977-ben. A sikerek mellett azonban számos megpróbáltatáson is keresztülment, ami a külsején is meglátszott. „Mindenki azt mondta, hogy ő az apám – viccelődött húga. – A nagyapám kopasz volt, apa is kopasz volt, és Denny is efelé tartott.”

Máshol is sikeres volt

Ahogyan az akkoriban jellemző volt, Hulme ottani karrierje alatt sem csak F1-es versenyeken vett részt. Le Mans-ban például 1961 után még kétszer indult el. Ebből az első volt emlékezetesebb, amikor Ken Miles váltótársaként drámai körülmények között kaptak ki a McLaren és Amon vezette testvérautótól. A márka első embere, II. Henry Ford azt akarta, hogy a két egység egymás mellett guruljon célba, ami meg is történt, és mivel az időmérőn Hulme-ék végeztek előrébb, vagyis a futamon a másik páros tett meg nagyobb távot, őket hirdették ki győztesnek. A történetet 2019-ben meg is filmesítették, a magyarul ’Az aszfalt királyai’ címen futó ’Ford v Ferrari’ alkotásban Ben Collins alakítja az új-zélandi (későbbi) világbajnokot.

Hulme eredménylistáját látva nem lehet szó nélkül elmenni a Can-Amben elért eredményei mellett. Már 1966-ban is próbálkozott a sorozatban, ám a Lolával nem sokra ment. 1967-től kezdve viszont ott is a McLarent képviselte, és az alapítóval uralták a szériát. Nem véletlen, hogy a közvélemény a „Bruce- és Denny-show” elnevezéssel illette teljesítményüket. Az idősebbik új-zélandi versenyző 1972-ig bezárólag két bajnoki címet és négy összetettbeli második helyet szerzett.

Az Indy 500-on szintén voltak sikerei, hiszen 1967-ben és 1968-ban is negyedikként zárt, előbbi alkalommal ráadásul ő lett az év újonca. 1969-ben és 1971-ben felejthető eredményt szerzett, míg a kettő között a már említett égési sérülése miatt nem rajtolhatott el. A brit sportautó-bajnokságban szintén megvillantotta képességeit, szám szerint tizenkét futamgyőzelemig jutott.

Az autóban halt meg, de nem baleset miatt

Miután visszavonult az F1-ből, rövid ideig vezette a versenyzői szakszervezetet, vagyis a GPDA-t, ám a rengeteg konfliktussal járó pozíció nem illett a természetéhez, ezért hamar lemondott. Ezt követően visszatért Új-Zélandra, ahol jó pár évig csak ritkán ült versenyautóba, és más elfoglaltságoknak szentelte az életét.

Ez 1982-ben változott meg, amikor ismét elkezdett rendszeresen versenyezni, olykor Ausztráliában is. Ekkor indult el először a Bathursti 1000 km-es viadalon, ahol később kétszer is második lett saját kategóriájában, 1991-ben pedig nyerni is tudott. Mindeközben Európába is visszatért, ahol a túraautó-Eb-n tizennyolc évvel a harmadik után a negyedik futamgyőzelmét is megszerezte, később pedig beleszeretett az Új-Zélandon egyre népszerűbbé váló kamionversenyzésbe.

A 90-es évekre azonban jelentősen megromlott az egészségi állapota, és visszaköltözött az addigra már megözvegyült édesanyjához. „Anyám mesélte, hogy nem tudja, mit adjon neki enni – emlékezett vissza Anita Hulme. – »Azt mondja, bármit is főzök neki, attól emésztési zavarai lesznek.« Mielőtt elutazott Bathurstbe, elment úszni, hogy formába kerüljön, és lihegve ült a parton.

Ekkor jött az 1992-es Bathursti 1000 km-es verseny, amely családi ünnepnek indult, hiszen Hulme édesanyja és húga is ellátogatott az eseményre, utóbbi pedig a gyerekeit is vitte magával. Az október 4-i viadalon az akkor már 56 éves pilóta érzékelte, hogy valami nincs rendben. „Rádiózott, és azt mondta, furcsán lát, nem látja, merre megy, és be fog jönni – mondta a LoGaMo Racing másik egységének tagja, Tony Longhurst. – Ez volt az utolsó, amit hallottunk tőle.”

Kezdetben azt hitték, hogy Hulme csak a heves eső miatt nem lát rendesen, ám a helyzet ennél sajnos sokkal rosszabbnak bizonyult. A világbajnoknak ugyanis szívrohama volt, aminek következtében BMW-jével nagy sebességgel falnak csapódott az egyenesben. Utolsó erejével még sikerült viszonylag kontrollált módon megállnia a pálya szélén, ám amikor a beavatkozók odaértek hozzá, a biztonsági öve még mindig be volt csatolva, és nem mozdult. Jó eséllyel már akkor menthetetlen volt, de hivatalosan a bathursti kórházban nyilvánították halottnak.

„Feltűnt, hogy nem ért körbe, a hangosbemondón pedig közölték, hogy nekiment a falnak, majd megállt a pálya szélén – árulta el a részleteket saját szemszögéből testvére. – Mondtam anyának, hogy »szerintem szívrohama volt«, de nem gondoltam volna, hogy halálos lesz, még akkor sem, amikor mindannyian ott vártunk a kórházban.”

Ahogyan a testvérpár édesanyja ezen a napon elveszítette egyik gyerekét, úgy korábban Hulme-nak is át kellett élnie egy ilyen tragédiát: 21 éves fia 1988 karácsonyán elhunyt. Húgának meggyőződése, hogy az egykori F1-es pilóta egészsége ekkor kezdett megromlani. „Martin halála után nagyon összetört – jelentette ki. – Gyakran járt a temetőbe, és ott ült. Tudom, hogy a szívfájdalomba halt bele.”