Az F1-es Kanadai Nagydíj sokszor hozott esős futamot, részben azért, mert 1981-ig bezárólag ősszel, a szezon végén rendezték. Ha már lóg az eső lába a hétvégén (és a pénteki edzésnapot is befolyásolta), összegyűjtöttük az eddigi esős kanadai versenyeket, amelyek közül bizony igen sok hagyott témát az utókorra.
1967 (Mosport) – Brabham kihasználja mások balszerencséjét
Az első Kanadai Nagydíjat rögtön vizes körülmények között rendezték, még a Mosport Parkban, bár menet közben átmenetileg fel is száradt a pálya. A rajtnál Jim Clark állt az élre, majd Denny Hulme és a megpördülése után szépen felzárkózó Bruce McLaren megelőzte. Ahogy ismét romlottak a körülmények, Clark visszavágott, és egészen a 70. körig birtokolta az 1. helyet, amikor egy gyújtáshiba félreállította. Mivel Hulme-nak be kellett mennie a depóba új védőszemüvegért, illetve McLaren is kiállt aksit cserélni, Jack Brabham vitte el a győzelmet saját csapatával, saját csapattársa, az azévi bajnok Hulme előtt. Tette mindezt 2 óra 40 perc alatt.
Kínos rekord: 67-szer körözték le két futam alatt a vadászpilótából lett Forma-1-es versenyzőt
1971 (Mosport) – az F1 első piros zászlós versenye
Az egyik betétfutamon történt halálos baleset miatt (egy versenyző a korábbi baleset sérültjeit ellátó mentőautónak csapódott) két órával eltolták a Kanadai Nagydíj rajtjának időpontját, addigra pedig megjött az eső és a köd. Jackie Stewart az élről indulva megtartotta az 1. helyet, Ronnie Peterson azonban hamarosan levadászta. A skót később visszaelőzött, majd Peterson megpördült egy lekörözés közben és elmozdult az első légterelője, így esélye sem maradt a győzelemre. (Csálé első szárnyról lesz még szó a cikkben.) Már este 6 óra után járt az idő (ne feledjük, ősszel), amikor a látási viszonyok annyira leromlottak, hogy 64 kör után berekesztették a mókát: az F1 történetében ekkor szakítottak meg először futamot piros zászlóval, Stewart nyert. Meglepő, de a körülmények nem sok kiesőt szedtek, a 25 indulóból 16-on talpon maradtak a leintésig.
1973 (Mosport) – az F1 első biztonsági autója elképesztő káoszt okoz
A verseny elején leszakadt az ég és a fiatal, sokak számára ismeretlen Niki Lauda állt az élre, de később elment a vihar és száradni kezdett az aszfalt, jöhettek a kerékcserék. A 32. körben közben Jody Scheckter összeütközött François Cevert-rel, roncsaik blokkolták az utat, ezért az F1 történetében először úgy döntött a versenyirányítás, hogy bevezénylik a biztonsági autót, ami akkor egy sárga Porsche 914 volt. Csakhogy a kerékcserék szülte káoszban, a kézzel vezetett eredmények mellett hirtelen senki sem tudta, mi a valós sorrend, és naná, hogy a Safety Car rossz versenyzővel kezdte összegyűjteni a mezőnyt. Az illető az új-zélandi Howden Ganley volt, akit végül elsőként intettek le, de abban rögtön konszenzus volt a csapatok körében, hogy valójában nem ő nyert. Abban már nem, hogy ki, ezért órákon át tanácskoztak és egyeztették a jegyzeteket, mire kiderült, hogy néhányan egy kör előnyre tettek szert a többiekkel szemben, és a dobogós helyeket Peter Revson (McLaren), Emerson Fittipaldi (Lotus) és Jackie Oliver (Shadow) kapta meg. Részletesebben az alábbi cikkünkben olvashatnak a kialakult káoszról. Hát igen, minden kezdet nehéz, és legközelebb csak húsz év múlva jelent meg újra F1-es versenyen a biztonsági autó.
Óriási káoszt hozott az F1 első biztonsági autója, senki nem tudta, ki nyert
1981 (Montreal) – Gilles Villeneuve kilátás nélkül vezet
Késve indították útjára ezt a versenyt is, amelyen a Williamsek nem tudtak megfelelően bordázott esőgumit használni, a Goodyear ugyanis csak intermediate-jellegű típust gyártott nekik a többi csapaténál nagyobb első kerekekre. Meg is pecsételte a 2. és 3. helyről induló Carlos Reutemann és Alan Jones sorsát, hogy néhány kör után ismét szakadni kezdett az eső a már eleve csuromvizes pályára, elsüllyedtek a mezőnyben (noha Jones a rajt után átvette a vezetést az esőgumikkal szenvedő Nelson Piquet-től). Ez egyúttal Reutemann rémálmának első felvonása volt, aki sem itt, sem az utolsó futamon nem szerzett pontot, így elbukta a vb-címet Piquet-vel szemben, hiába ő érkezett 3 pontos előnnyel Kanadába. Ahol egy darabig Alain Prost ugrott az 1. helyre, akit aztán megelőzött és a célig élen maradt Jacques Laffite. A legemlékezetesebb jelenetsort a Ferrari sztárja, Gilles Villeneuve szolgáltatta: feltehetően egy lekörözésnél egy koccanástól megbillent az első szárnya, amely később, valamikor az 50. kör után teljesen elcsavarodott és kitakarta Villeneuve elől a kilátást. Aki ennek ellenére nyilván nem fogta vissza magát, addig hajtott, míg a szárny le nem esett (egyes források szerint a kerékvetőket támadta úgy, hogy a vibrációval leszakítsa a haszontalanná vált elemet), és végül 3. lett. Hát igen, örüljünk, hogy nem a mai felügyelők döntöttek arról, maradhat-e kint a pályán. A bizarr eset megtekinthető az F1 Youtube-ra feltöltött videóján.
1989 (Montreal) – a Damon Hill eltűnése előtti fájdalmas Arrows-tündöklés
Ha esős verseny az 1980-as évek végén, akkor Ayrton Senna nyerte…ezúttal nem. A brazil pilóta motorja ugyanis néhány körrel a cél előtt tönkrement, így a williamses Thierry Boutsen ölébe hullott a győzelem. Ugyanakkor hatalmas meglepetés is születhetett volna, hiszen az F1-es futamot végül sohasem nyerő Derek Warwick az Arrows autójával sokáig ott ólálkodott az élvonalba tartozó csapatok pilótái körül, illetve előtt (lentebb ő látható a képen). „Ami kiborított, hogy Boutsen nyert, hiszen rommá vertem őt. Dühös voltam a verseny után” – idézte az Autosport Warwickot az 1989-es Kanadai Nagydíj kapcsán. A brit ugyanis a változó körülmények között kitartott az esőgumik mellett, aminek köszönhetően egy darabig az élen is haladt, majd a táv felét követően több mint 20 másodperccel előzte meg a Williamseket – az Arrows motorja viszont csak a 41. körig bírta. Egyébként csak heten maradtak versenyben a leintésig, és két pilótát korábban meghökkentő okból zártak ki: Nigel Mansell és Alessandro Nannini a felvezető kör végén kiment kerékcserére, száraz pályás gumikért, de abban a hiszemben, hogy elrajtolt a mezőny, egész egyszerűen kijöttek a bokszutcából, mielőtt ténylegesen elindították volna a futamot.
Mansellék elfeledett „kiugrása” – Sennáék a rajtra vártak, de ketten már nekivágtak a futamnak
1990 (Montreal) – a célban Berger, az eredménylistán Senna az első
Senna javított és viszonylag simán behúzta a győzelmet Kanadában, bár Gerhard Berger szelte át elsőként a célvonalat. Az ellentmondás magyarázata az, hogy Berger kiugrott a rajtnál, amiért akkoriban nagyon durva, egyperces időbüntetés járt, így Sennának nem kellett különösebben aggódnia, idővel el is engedte csapattársát. A pályán a 2-4. helyen nagy csata alakult ki Piquet, Mansell és Prost között, és Berger az időbüntetése után itt landolt a 4. helyen. Ahogy 1989-ben, 1990-ben is tarkította néhány látványos baleset, ütközés a Kanadai Nagydíjat.
2000 (Montreal) – Barrichello nyerhetett volna a Ferrari jobb döntésével
A 2000-es Kanadai Nagydíj a második felében lett vizes, addigra a Ferrarik magabiztos előnyre tettek szert az élen. De nem feltétlen Michael Schumacher-Rubens Barrichello sorrendben kellett volna befutniuk: az eső pont akkor érkezett meg, amikor eljött a kerékcserék ideje (a mezőnyből gyakorlatilag mindenki egykiállásos stratégiát választott), csakhogy legtöbbjüknek mégsem esőgumit szereltek fel, hanem slicket. Emiatt mindannyian jöhettek szinte rögtön vissza a depóba, köztük Barrichello is, aki pedig Schumacher elé kerülhetett volna, mert csapattársa egyetlen tervezett bokszkiállását korábbra időzítette a Ferrari, ugyanis meg akartak vizsgálni valamit az autón. Az esőgumis körrel együtt így viszont mindketten kétszer jártak a depóban. A kivételek egyike Giancarlo Fisichella volt, aki a helyes döntésnek köszönhetően, hogy egyből esőgumit kapott, előre somfordált a 3. helyre.
2011 (Montreal) – Négyórás maraton utolsó körös drámával
A legfrissebb esős, a rajttól a célig négy órán át tartó Kanadai Nagydíj emléke biztos sokakban megmaradt, és máig tartó hatása van azzal, hogy ekkor rögzítették szabályban a versenyek maximális időtartamát a megszakításokat figyelembe véve is. Az el/újraindításokat és a nagy esőszünet előtti szakaszt nem számítva is három biztonsági autós periódusa volt a versenynek, amelynek egy pontján a győztes Jenson Button az utolsó helyen haladt, miután ütközött csapattársával, Lewis Hamiltonnal, valamint Fernando Alonsóval is. Sebastian Vettel végig a kezében tartotta az irányítást, vagyis csak szinte végig: pont a legutolsó körben csúszott le a vizes ívre úgy, hogy a 2. helyre fellépő Button el tudjon menni mellette. Schumacher sokáig dobogós helyen haladt, de végül visszacsúszott a 4. helyre.
