Melyik autóversenyzőé tekinthető a teljesebb karriernek? Aki akár egy évtizeden át is stabil tagja a Forma-1-es mezőnynek, de sohasem kerül a győzelem közelébe, vagy aki a rivaldafénytől távolabb, alacsonyabb presztízsű sorozatban harcol a bajnoki címért?
A Forma-1-ben az izgalmasabb és a kevésbé izgalmas szezonok mindig is váltakoztak, egyesekben több, másokban kevesebb futamgyőztest számlálhatunk, de egy valami örök: mindig is voltak és lesznek olyan versenyzők a mezőnyben, akik az autójuk technikai hátránya miatt esélytelenek a győzelemre, vagy legalábbis szélsőséges körülményekre, nagy szerencsére van szükségük, hogy ők érjék el elsőként a kockás zászlót. A műszaki háttér persze a természetes velejárója az autósportnak, és különösen az F1-nek, ahol a legnagyobb szabadság engedélyezett a fejlesztési versenyben. Tisztában van ezzel mindenki, aki arra teszi fel az életét, hogy eljusson a királykategóriába, és rengeteget veszítene is a bajnokság a presztízséből, ha nem engedné a karosszériafejlesztést, mint az IndyCar és a Formula E, vagy bevezetné a teljesítménykiegyenlítő BoP-t, mint a különféle sport- és túraautós sorozatok.
Persze szolidabb módon az F1-ben is egyre több intézkedést foganatosítanak, amelyek a hátrányban lévő istállók felzárkózását segítik (ilyen a költséglimit vagy a bajnoki helyezések alapján kiosztott szélcsatornahasználati kvóta), és a mezőny leggyorsabb és leglassabb autója között valóban kisebb a különbség, mint a sport történetében bármikor – emlékezhetünk időmérőkre a közelmúltból, amikor egy másodperces lemaradással már nem lehetett továbbjutni a Q2-be.
Ám szinte paradox módon ettől a korábbiakhoz képest egy fikarcnyival sem nőttek meg a rajtrácson mondjuk a 10. helyet elfoglaló versenyző esélyei arra, hogy akár egy dobogót is elcsípjen, a futamgyőzelemről nem is beszélve. Ennek legfőbb oka pedig az a hatékonyság, a tökéletességet minden fronton egyre inkább megközelítő forma, amivel a csapatok napjainkban működni képesek. Az utóbbi egy-két évtizedben hatalmasat fejlődő adatelemzés és minőség-ellenőrzés nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma már lényegesen kevesebb a vezetői, a technikai, de még a stratégiai hiba is az F1-ben, mint régen, így pedig csökken az esélye egy az aktuális erősorrendhez képest felforgatott végeredménynek. Hiába van a 10. és az utolsó helyezett is közelebb az elsőhöz a pályán, mint korábban bármikor, kiugró eredményt mégis nehezebb elérniük.
Ez vezet el minket, na meg néhány versenyzőt is ahhoz a dilemmához, aminek leglátványosabb szemléltetője talán a Haas pilótapárosa. Kevin Magnussen és Nico Hülkenberg együttvéve már 390 F1-es nagydíjon rajtoltak el, és a dán leges legelső futamán kívül, amikor a McLaren még önerőből képes volt a dobogóra, soha nem tudtak a versenyen az első három között végezni. Pedig mindkettőjük képességeit nagyra tartják az F1-ben, emiatt tudtak egyáltalán ilyen sokáig megmaradni a sportban, de mégsem alakult úgy éppen egyszer sem egy verseny, hogy középmezőnybe tartozó aktuális csapataikkal dobogót szerezhessenek.
Az ebből fakadó frusztráció vezethetett ahhoz, hogy Forma-1-es jövőjével kapcsolatban Magnussen ritkán hallható vallomást tett nemrég. A dán maradási esélyei nem tűnnek jónak a Haasnál, Oliver Bearmant már bejelentették 2025-re, és úgy fest, Esteban Ocon érkezhet a másik autóba, Magnussen kapcsán pedig nem is hallható, hogy más csapatoknál nézelődne ülés után – ami nyilatkozata alapján tudatos döntés tőle.
„Nagyjából minden évben a középmezőny tagja voltam, amióta az F1-ben versenyzek. 31 éves vagyok, és lassan elgondolkodok, ha úgy fejezem be a versenyzői karrierem, hogy végig az F1 középmezőnyében voltam, az kicsit üresnek érződne” – idézi a 31 éves pilótát a The Race.
„Amikor megnézek más versenyeket, például a Le Mans-t vagy az Indy 500-at, azt látom, hogy akik ott nyernek, azok nagyon boldog emberek. Szerencsére az F1-en kívül is szép az élet. Egy kicsit már volt alkalmam kipróbálni, és most visszacsábít.”
„Nem érzem azt, hogy véget érne az élet, ha nem lennék az F1-ben. Éppen az ellenkezőjét érzem. Nagy ára van annak, ha valaki Forma-1-es versenyző, és olykor felteszem magamnak a kérdést, hogy megéri-e. Családos emberként 24 verseny nagyon sok, és még ezen felül is sok elfoglaltsággal jár, 100%-ban kitölti az évemet. Nem könnyű mellette bármi mást csinálni, pedig sok más szenvedélyem van még – elsősorban az autósportban, de azon kívül is.”
„Mindig is az volt az álmom, hogy sikeres legyek a Forma-1-ben, versenyeket és bajnokságokat nyerjek. De tudod, azok után, hogy 10 év alatt sem értem ezt el, talán már kezd egy kicsit unalmas lenni. Szerintem sokat számít, ha valaki versenyeket nyer. Én már hosszú ideje nem csináltam ilyet, és hiányzik.”
Magnussen utal a 2021-es szezonjára, amikor a Haas anyagi nehézségei miatt egyszer már elveszítette ülését a csapatnál, akkor az IMSA-ban, az USA sportautó-bajnokságában töltötte az évet, s Detroitban egy futamgyőzelmet is ünnepelhetett a Ganassi Cadillacjével a legmagasabb géposztályban. Élvezte azt az életet is, sőt, 2022-re aláírt a Peugeot-hoz, akikkel rajthoz állt volna Le Mans-ban (bár a projekt végül csúszott egy évet), ám amikor a Haas felajánlotta neki korábbi ülését, mégis visszahúzta a szíve az F1 középmezőnyébe, az alsó pontszerző helyekért folyó harchoz.
Ez a realitás, ami miatt aligha hibáztatható bárki: a Forma-1 az autóversenyzés csúcsa, és ha bárkinek felajánlanak ott egy bármilyen versenyzői ülést, nehéz arra azt mondani, hogy köszönöm, de nem tartok rá igényt, versenyezzen helyettem más a világ legmenőbb autóival. Nem mintha a sportautózás legmagasabb szintjén való versenyzésben bármi szégyellnivaló lenne, de az F1 vonzereje mindig is ott lesz egy olyan pilóta zsigereiben, aki gyerekkora óta a formaautózás csúcsára vágyik. A száguldás jelentette leírhatatlan függőségről rendszeresen beszélnek is pilóták, és persze ha valaki a mezőny tagja, mindig él a remény: mi van, ha egyszer tényleg összejön egy kimagasló eredmény vagy egy jó szerződés?
Ebbe a reménykedésbe látszik belefáradni Magnussen, akinek ráadásul büntetőpontjai miatt az eltiltás kínos veszélye miatt is aggódnia kell a szezon hátralévő részében, miközben tudja, hogy a sportautózásban még hosszú és sikerekkel kecsegtető karrier várhat rá, az F1-esnél jóval lazább programmal.
Persze sok F1-es versenyző szembesült már ilyesmi dilemmával karrierje egy pontján, amikor a remélt áttörés évek múltán sem érkezett meg. Abba nyilvánvalóan nehéz belelátni, hogy kinek mennyire erős lehetőségei voltak az F1-ben maradásra, amikor végül más irányba terelte a karrierjét, de a pár éve a Haasnál szintén esélyes Antonio Giovinazzi jó példa lehet Magnussen számára, ő ugyanis Le Mans-i győzelemre váltotta az F1-ben számára valószínűleg osztályrészként váró semmilyenséget. Hasonlóan meg tudta valósítani magát máshol Stoffel Vandoorne, aki a Formula E világbajnoka lett, vagy Marcus Ericsson, illetve Szato Takuma, akik egyaránt Indy 500-at nyertek. A 2010-es, örök esélytelen új csapatok által bevonzott rutinosabb versenyzők is pár év alatt belátták, hogy méltatlan az utolsó helyeken küzdeni, Timo Glock a DTM-ben, míg Heikki Kovalainen Japánban valósította meg önmagát. Vagy nézzük Sébastien Buemit, aki 2011 óta nincs már az F1-ben, azóta bajnok lett az FE-ben és a WEC-ben is, négyszer nyert Le Mans-t, és máig a Red Bull tesztpilótája – korunk egyik legsikeresebb autóversenyzőjévé vált, akinek csupán a Forma-1-ben nem álltak össze a csillagok, s bár időnként felmerült a visszatérése a sajtóban, a svájci alighanem bölcsebb volt annál, mint hogy a középmezőny valamelyik üléséért álljon sorba, hogy aztán a lehetséges legjobb forgatókönyvként a Red Bullnál őt is megsemmisítse a csapat aktuális üdvöskéje.
Magnussen jelenlegi csapattársa, Hülkenberg pedig éppen az ellenkező karrierútra példa – a német 15 évvel F1-es debütálása után aláírta első gyári szerződését az Audival, pár évre még biztosan elkötelezve magát egy bizonytalan kimenetelű projekt mellett, ami viszont idővel az élmezőny lehetőségével is kecsegtet. Veszítenivalója 215 dobogó nélküli futam után tényleg nincs. És voltak már, akiknek beérett, hogy kivárásra játszottak: Jenson Buttont azért emlegethetjük ma világbajnokként, mert 10. F1-es szezonjára egészen váratlanul megkapta maga alá a Brawn GP-t. És Giancarlo Fisichella is kilenc évet várt egy bajnokautóra – bár ő nem tudott élni a lehetőséggel a Renault-nál.
A két méltatlanul alulértékelt csapattárs, Hülkenberg és Magnussen karrierje jövőre minden bizonnyal erre a két végletes útra lép rá, így lehetőségünk lesz párhuzamosan megfigyelni, melyikük zárja majd le teljesebben, sikeresebben, boldogabban a versenyzői pályafutását. Vajon az F1-es vagy az F1-en kívüli világ lesz a kegyesebb?
