Daniel Ricciardo talán szükségtelenül dobbantott egy élcsapattól, és a teljesítménye az utóbbi éveire valóban megkopott, de egyszerűen ezek nélkül sem látszik olyan történetszál, amelyen happy end lehetett volna a Forma-1-es karrierje.
Futamgyőzteseket nem szokás csak úgy a szezon közben kirúgni a Forma-1-ből. Mármint tényleg, olyannyira nem, hogy egészen a sport kezdetéig visszatekintve is alig találunk példát ahhoz hasonló sanyarú végzetre, mint ami most Daniel Ricciardóval történt, akit hat futammal a szezon vége előtt menesztett csapata, az RB, illetve tulajdonképpen a Red Bull, s az ausztrál ezzel befejezettnek is nyilvánította F1-es karrierjét.
Visszatekintve kezdésként csak a sportból ebben az évszázadban kiszálló 22 futamgyőztesre, egyedül Jacques Villeneuve helyzete állítható párhuzamba Ricciardóéval. Az 1997-es világbajnokot 2006-ban a Német Nagydíj után a BMW tette ki a csapatból gyenge teljesítményére hivatkozva, szintén azzal a szándékkal, hogy mielőbb versenyzői ülést adhasson a partvonalon várakozó fiatal pilótájának, Robert Kubicának.
Más kategóriába tartozik a szezon vége előtt befejezők között a sportnak saját döntéséből hátat fordító Juan Pablo Montoya, valamint az alkalmi beugrás miatt visszahívott pilóták, míg a 2004-ben a szezonzárón már nem induló, de tesztelőként a Toyotával maradó Olivier Panis nem is igazán kivétel, ám rajtuk kívül az összes többi korábbi győztes a szezon végén teljesítette utolsó futamát az ezredforduló óta. Hogy akkor saját akaratukból távoztak vagy már senki nem tartott igényt a szolgálataikra, az más kérdés, de valahogy ezek a versenyzők mindig voltak még annyira jók, illetve volt akkora megbecsültségük, hogy kitölthették terminusukat az év végéig.
Ha kirúgják, Ricciardo Webber és Clark mellé kerülhet a polcon a vitatott eredményével
Ám a 20. századot átfürkészve is csak egyetlen igazi szezon közbeni menesztést találunk: Thierry Boutsen 1993-ra még talált ülést a Jordannél, de miután a várakozások alatt teljesített, 10 futam után lecserélte őt Eddie Jordan. De még ő is tisztességes búcsúztatást kaphatott hazai futamán, a Belga Nagydíjon.
Furcsa, de nincs példa több hasonló esetre egészen a hőskorig, amikor a részvételek még sporadikusabbak voltak. Túl sokak szezonjának vetett véget idő előtt súlyos, akár tragikus kimenetelű baleset, akkor is voltak önként felálló nagy sztárok (a leghíresebbek James Hunt és Carlos Reutemann), és olyanok is, akik végigversenyzett szezon után még tettek alkalmi visszatéréseket, de Ricciardón, Villeneuve-ön és Boutsenen kívül más futamgyőztesnek még nem jutott ilyen vég.
Persze másoknak nem is volt a munkaadója a reakciós pilótadöntéseiről híres Red Bull. Az energiaitalosok két csapatához nem sok szép búcsúztatás fűződik, s ahogy arról alábbi cikkünkben már írtunk, a mezőny egyik legszerethetőbb és legeladhatóbb figurája ennél mindenképpen méltóbb kivonulót érdemelt volna.
Lehetett volna szebben is – Ricciardo nem ezt érdemelte a Red Bulltól
Önkiűzetés a Paradicsomból
Nyilván nem róható fel minden a csapat hibájaként, így fel kell tennünk a kérdést, hogyan jutott el Ricciardo odáig, hogy fekete báránnyá váljon a csapatban, ráadásul mindössze két hónappal, négy versennyel azt követően, hogy a nyári szünet előtt még arról szólt a paddockbeli közbeszéd, hogy Sergio Pérez lesz az, akit menesztenek, és Ricciardo az ő helyére, felfelé léphet majd az anyacsapathoz.
Azt érdemes leszögezni, hogy a történtek fényében az a két állítás közül, amelyeket a szezon kezdete óta olvashattunk a fősodratú nemzetközi médiában, miszerint Christian Horner megerősödve, nagyobb hatalommal került ki a Red Bull év eleji hatalmi harcából, illetve hogy Horner bizalma továbbra is töretlen Ricciardóban, legalább az egyik igazságtartalma erősen megkérdőjeleződik.
Helmut Marko, a Red Bull tanácsadója, aki továbbra is a pilótadöntések mögötti fő mozgatónak számít, egyértelműen a csapattól való 2018 végi önkéntes távozásban látja azt a pontot, amikor félresiklott Ricciardo pályafutása. „Szerintem a döntés, hogy elhagyja a Red Bull Racinget, volt a fordulópont a karrierjében. Ezután sem a Renault, sem a McLaren nem adott neki győztes autót. Monzában nyert ugyan, de az a győzelem különleges körülmények között született.”
A Red Bull kulcsembere kimondta Ricciardóról, amit sokan sejtettek
Kétségtelen, hogy egy újabb szűk csoportba sorolja az ausztrált azon tette, hogy saját akaratából hagyott el egy győzelemre képes csapatot egy olyanért, amely lényegesen hátrébb áll az erősorrendben, miközben nem fenyegette veszély az ülését, nem igazoltak le mást a helyére. 2018-ban Ricciardo két győzelmet szerzett a Red Bullban, noha viszonylag gyenge szezont futott, hiszen más alkalommal nem állt a dobogón. Következő évi célállomása, a Renault ugyan csak egy pozícióval végzett a Red Bull mögött a konstruktőri tabella 4. helyén, ám 3,5-szer kevesebb pontot szerezve, markáns határt képezve az él- és a középmezőny között – viszont a visszatérésük utáni harmadik évben járó franciák felfelé ívelő pályán álltak.
Ricciardo közel három szezont töltött el Max Verstappen csapattársaként a holland 2016-os Spanyol Nagydíjon megtörtént előléptetése óta, még a Mercedes uralma által fémjelzett időszakban. Az persze a még sokáig tinédzser, a pályán jóval kiforratlanabb Verstappen volt, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a Renault-motor gyakran cserbenhagyta a pilótákat, de a kettőjük közötti mérleg mondhatni kiegyenlített volt ez a közel három szezon során. Ricciardo a háromból két évben jobban szerepelt a pontversenyben, pole-pozíciókban 3:0-ra legyőzte csapattársát, míg pontokban 608:590-re, győzelmekben 5:4-re, időmérős egymás elleni szereplésben 34:24-re maradt alul. Bár azóta hat év eltelt, máig Ricciardo az utolsó, aki csapaton belül egyenrangú ellenfele tudott lenni Verstappennek.
Az ausztrál akkor azt mondta, több ok is a váltás felé terelte. Ezek közül Marko mostani elmondása szerint az egyik a csapathoz 2019-re érkező, korábban a McLarennel látványosan szenvedő Honda-motorral kapcsolatos aggálya volt, ami, mint azóta kiderült, téves riasztás volt Ricciardo fejében. A Verstappen jelentette fenyegetettséget alighanem ő is felismerte, láthatta csapaton belül annak jeleit, hogy a következő világbajnok Red Bullnak már nem ő maga, hanem szupersztárként kezelt csapattársa lesz az epicentruma.
Ricciardo tehát új utat választott, amit mostani bevallása szerint utólagosan nehéz is lenne diadalmenetnek, zseniális húzásnak nevezni. Két évet töltött a Renault-nál, csapattársaként kényelmesen legyőzte Nico Hülkenberget és Esteban Ocont is, ám dobogóból csak 2020-ban szerzett kettőt egy-egy nürburgringi és imolai harmadik hellyel. Bár abban az évben ötödik lett a bajnokságban, ezzel öt Red Bull-os évéből kettőt is túlszárnyalva, mégis megingott a hite a Renault élre törésében, illetve nagyobb ígéretekkel kecsegtető ajánlatot kapott a McLarentől, így továbbra is nagy ázsiójú, keresett pilótaként két év után ismét váltott. Wokingban ekkor már érezhető volt, hogy végre jó irányba fújnak a szelek, ám Ricciardo formája mindkét évben elmaradt Lando Norrisé mögött, a másodikban jelentősen, még ha a csapat váratlan kettős győzelmét ő is vezette célba 2021-ben Monzában. Ez a győzelem miatt nem nevezhető teljes bukásnak az ausztrál kitérője, aki egy évvel annak lejárta előtt felbontott McLaren-szerződés után tért vissza kiindulópontjára, az őt az F1-be juttató Red Bull családhoz. Ekkor már megsebzett renoméval, de még nem derogált neki, hogy újonc módjára újrajárja a létrát a kezdőmezőről, ismét megpróbálva meggyőzni főnökeit arról, hogy megérdemli a nagycsapat ülését. Azét a nagycsapatét, amely távollétében nemcsak ismét csúcsra ért, de az F1 történelmének valaha volt legnyomasztóbb egyeduralmát is felmutatta 2023-ban.
Ricciardónak eközben az a sors jutott, hogy két éven belül két csapat is menesztette, innen pedig jóérzésű versenyző már nem fog foggal-körömmel küzdeni a mezőnyben maradásért – s az ausztrál kicsit ebben is különleges, hogy képes volt ezt a Szingapúrban rá zúduló kavalkádban is józan ésszel felmérni, majd pár nappal később bűntudat nélkül elsétálni. Azt a feltételt szabta számára a Red Bull, hogy az előléptetéshez konstansan le kell győznie csapattársát, Cunoda Jukit, és tény, hogy ez nem sikerült, sorsát pedig a nyári szünet utáni négy hétvégén három Q1-es kiesés és pontképtelenség végleg megpecsételte.
Messzire csapnak a pillangó szárnyai
Azt nem nehéz elképzelni, hogy ha Ricciardo 2019-ben, és talán azon túl is a Red Bullnál marad, többel növelhette volna hét győzelmének számát, mint az az egy, amit a McLarennel szerzett. Két további évig a Red Bull státusza változatlan maradt a Mercedes egyik legközelebbi üldözőjeként, Verstappen öt további győzelmet szerzett ebben az időszakban, de a bajnoki címekre esélytelenül. 2021-ben, vagyis az ausztrál távozása utáni harmadik évben érkezett meg a bajnoki harcba a csapat, ahol az egyéni címet sikerült is megszereznie Verstappennek.
Hogy egy alternatív univerzumban a Red Bull mellett kitartó Ricciardónak milyen esélyei lettek volna abban és a következő években, arról lehetetlen elmélkedni. Nehéz felmérni, milyen következményekkel járna a pillangóhatás a Forma-1-ben, vagyis ha egy (esetünkben elég jelentős) elemet megváltoztatunk a rendszerben, az hogyan módosítaná az események folyását. Ha Ricciardo nem igazol el, annak bizonyosan máig tartó hatása lett volna a pilótapiacra, a versenyzőknek pedig hatásuk van a csapaton belüli dinamikára, az autók fejlesztésére, a mérnökáramlásra is, a pályán zajló eseményekről nem is beszélve, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy olyan formában és mértékben oszlottak volna le az erőviszonyok, mint ahogyan az végül történt.
Abból is elhamarkodott lenne kiindulni, hogy ha Ricciardót nem hajtja a kalandvágy, akkor is még a csapat tagja lett volna, amikor az új szabályrendszer esetlegesen az alternatív idősíkon is az élre repíti a Red Bullt. Három-négy évet kellett volna még várnia a sikerekig, és nehéz elképzelni, hogy a Toro Rosso ígéretes pilótái, az így 2019-ben előléptetést nem kapó Pierre Gasly és Alexander Albon már ne toporogtak volna ott jóval felkészültebben a nagycsapat garázsa előtt az ülésre várva. A Red Bull bizonyosan mérlegelte volna a vérfrissítés lehetőségét, és ez esetben aligha Verstappen helye forogna veszélybe, hanem Ricciardo hibái kerülnének nagyító alá és ő kapná meg azt a talán éveken át tartó szorongást, amit jelenleg Pérez. Hogy aztán, tegyük fel, a sikerévek kezdete előtt már kényszerűségből kelljen távoznia egy a győzelemtől távol lévő csapathoz, ahol már egy jól hangzó névvel is beérik.
Sikeresebb lett volna Ricciardo F1-es karrierje, ha nem igazol el 2018-ban a Red Bulltól? Nem lehet tudni, de valószínűleg valamennyivel igen. Világbajnok lett volna Verstappen csapattársaként, vagy esetleg máshol? Valószínűleg nem.
A dominanciák korában, amit kisebb megszakításokkal 2010 óta él az F1, talán minden korábbi éránál nehezebb bajnoki címet szerezni – amíg az ember be nem kerül a megfelelő csapathoz, ahonnan kezdve már ránézésre egészen könnyű. A korban, amelyben Charles Leclerc-nek még mindig csak hét győzelme van, Lando Norris idén nyert először, Fernando Alonso pedig 2013-ban utoljára, Ricciardo nyolcig jutott el úgy, hogy egy pillanatig sem ült a mezőny legjobb autójában, s közben a Red Bullnál megfutamodásra késztette a karrierje zenitjén járó Sebastian Vettelt, majd egyenrangú ellenfele volt Verstappennek. És ez sem volt elég, hogy velük egy rangra emelkedjen, ugyanis olyan időszakban érkezett, amikor csak a Red Bull két aranyifjúja közötti rövid időszak betöltése juthatott neki osztályrészül – ez pedig puszta balszerencse.
Vannak jelei, hogy a 2022-es technikai szabályok szerint épült autókhoz már nem tudta kellően hozzáigazítani a stílusát, ilyen billenőpont pedig világbajnokok karrierjében is eljött már. Talán egyszerűen csak annyi történt, hogy ebben a korban egy ilyen kivételes képességű, ilyen helyzetben lévő versenyző pályafutásából nagyjából ennyi volt a maximálisan kihozható úgy, hogy hiányérzete se maradjon a kihasználatlan lehetőségek miatt.
A pilótatársai és a nézők között is talán leginkább kedvelt karaktere volt a mezőnynek az örök mosolygó ausztrál, ami egyrészt köszönhető különleges egyéniségének, másrészt viszont bizonyára fakad abból is, hogy soha nem veszélyeztette senki bajnoki címét. Az pedig, hogy utolsó futamán a leggyorsabb kör megfutásával avatkozhatott csupán bele a Red Bull és a McLaren bajnoki harcába, azon két csapatéba, amelyek valamelyikénél ma ő vezethetne, ha kicsit jobbak az eredményei, olyan morbid vicc, aminek iróniáján senki nem tud nevetni.
Talán tényleg csak maga Daniel Ricciardo.
„Szeretlek, testvér” – így búcsúztak a pilótatársak és a csapatok Ricciardótól