Lando Norris nagy valószínűséggel nem lesz világbajnok az idén, pedig a szezon nagyobb részében az övé volt a legjobb autó. Nem ő az első, akinek így sem jön össze a győzelem, ami persze aligha vigasztalja majd a McLaren versenyzőjét.
A májusi Miami Nagydíjon bevetett fejlesztési csomagja óta eltelt időszakban egyértelműen a McLarené a legjobb autó a Forma–1-ben, ám a wokingi istállónak három versennyel a szezon vége előtt „csak” a konstruktőri világbajnoki címre van reális esélye, hiszen Lando Norris Brazíliában 62 pontos hátrányba került. A miami verseny óta a brit pilóta 273 pontot szerzett, míg az összetettben élen álló Max Verstappen 283-at, azaz hiába a Red Bull visszaesése és a McLaren feljavulása, Norris Miamihoz képest nemhogy közelebb kerülni nem tudott a hollandhoz, hanem távolodott tőle.
Mindez persze nemcsak Norris, hanem a csapat sara is, hiszen számos alkalommal nem tudták maximalizálni a megszerezhető pontmennyiséget és győzelmeket is engedtek kicsúszni a kezeik közül. Kanadában például rossz döntést hoztak, ami az első helyükbe került; Barcelonában Verstappen lerajtolta Norrist, majd utóbbinak hiába volt meg a tempója a győzelemhez, kifutott az időből. Ausztriában ütköztek, amit Norris is elkerülhetett volna; Silverstone-ban a McLaren rossz stratégiát választott, ami újabb győzelembe került; a Hungaroringen Norris nem tudta maga mögött tartani Piastrit, ami miatt később a McLaren az ausztrál elengedésére kérte; Spában ki nem kényszerített hibát vétett, amikor a rajt után a kavicságyba hajtott és két helyet veszített; Monzában szintén nem tudta megtartani a pole-t; Austinban büntetést kapott (itt inkább a McLaren hibázott, amiért nem parancsolta őt vissza Verstappen mögé); Brazíliában pedig újfent elbukta az első helyet a rajtnál, hogy aztán kibabráljon vele a piros zászló, majd az újraindításnál hibázzon és újabb két helyet veszítsen.
Ám ha Norris elbukja az idei vb-címet – amire jó esélye van –, nem az ő és a McLaren párosa lesz az első, amelynek a legjobb autóval sem jön össze az egyéni vb-cím. Alább felelevenítettünk két olyan esetet, amikor valakinek a legjobb autóval sem jött össze a vb-cím, illetve egy olyat, amelynél vitatható, hogy az illető a legjobb autóban ült-e, az viszont nem, hogy amennyiben összeszedettebben és jobban teljesít, világbajnok lett volna.
Nigel Mansell — 1991
Noha végül 1992-ben világbajnok lett, Nigel Mansellnek már 1991-ben meg kellett volna szereznie pályafutása első vb-címét. A Ferraritól a korábbi csapatához visszatérő oroszlán remek társat kapott a győzelemhez az Adrian Newey és Patrick Head alkotta Williams FW14-es személyében, ám akárcsak az idén Norrisnak, az ő szezonkezdete sem alakult fényesen, majd nem tudta hozni azt a következetességet, amit a lassabb autóban ülő, végül harmadik vb-címét nyerő Ayrton Senna igen.
Mansell az első négy futamból háromszor kiesett műszaki hiba miatt, majd Monacóban úgy lett második, hogy sokkal gyorsabb volt az említett három versenyt megnyerő Sennánál, de nem tudott előzni. Miután a Williams orvosolta a megbízhatósági problémáit, elkezdtek jönni a győzelmek és dobogós helyezések (Mansell az összes 1991-es befejezett futamán 1. vagy 2. lett), de azért ekkor sem volt minden tökéletes, hiszen például Kanadában Mansell egy győzelmet szórakozott el az utolsó körben (bővebben az alábbi cikkben).
Az utolsó négy futam előtt ezzel együtt 18 pontra csökkentette hátrányát Sennához képest, Portugáliában viszont csak a 4. helyre kvalifikált, 6 tizeddel a pole-t megszerző csapattársa, Riccardo Patrese mögé. Innen ugyan sikerült felkapaszkodnia az 1. helyre, azonban a Williams a 30. körben elrontotta a kerékcseréjét, majd emiatt a csapat az erre kijelölt területen kívül tette fel rendesen a jobb hátsó kereket, így a 15. helyre visszaálló pilótát később fekete zászlóval kizárták.
Mansell ezután a Spanyol Nagydíj megnyerésével még életben tartotta az esélyeit, ám az utolsó előtti versenyen, Szuzukában hibázott és a kavicságyban végezte, amivel már ott elbukta a vb-címet. Azt, hogy nem csak az ő képességeinek köszönhetően volt ennyire eredményes, mi sem mutatja jobba, minthogy éppen csak legyőzte Patresét a csapaton belüli párharcban, miközben az olasz 9 alkalommal végzett előrébb nála időmérőn és hét alkalommal versenyen, Mexikóban és Portugáliában pedig egyaránt nyert.
Damon Hill – 1994-95
Ayrton Senna 1994-es imolai tragédiája után Damon Hill egyik napról a másikra vált a Williams vezérévé, és kellett valahogy szembeszállnia a szezont elsöprő formában, 4/4 győzelemmel kezdő Michael Schumacher–Benetton kettőssel. Ám miközben a Williamsnek sikerült orvosolnia autója szezon eleji hiányosságait és a Francia Nagydíjon bevetett B-változattal egyértelműen hatalmasat léptek előre, Hill nehezen tudta tartani Schumacher tempóját és sokszor kifogott rajta a német agresszív stílusa, akárcsak azt Norris és Verstappen esetében láthattuk az idén.
Mindössze két olyan verseny volt azonban, amelyen Hill egyértelműen a német fölé nőtt, a Brit és a Japán Nagydíj (előbbiről utólag igencsak vitatható módon kizárták a Benetton pilótáját), míg Schumachert két futamról, az Olasz és a Portugál Nagydíjról is eltiltották, Spában pedig utólag vették el a győzelmét. Hillnek azonban mindez csak arra volt elég, hogy az utolsó futamig versenyben maradjon a vb-címért, megnyerni azonban Schumacher ellentmondásos ausztráliai manővere miatt nem tudta azt.
Ezek után 1995-ben már az utolsó versenyig sem jutott el a vb-csata, noha Hillnek ezúttal már a szezon elejétől fogva a mezőny legjobb autója állt a rendelkezésére. A Francia Nagydíj után mindössze 11 ponttal állt Schumacher mögött az összetettben, de a szezon folytatásában csőstül kezdtek jönni a hibák: a Brit és az Olasz Nagydíjon is igen amatőr módon nekiment Schumachernek, amivel mindkétszer mindkettejüket kiesését eredményezte, míg Hockenheimben, a Nürburgringen és Szuzukában csak a saját futamát tette tönkre a megpördülésével. Ebben az évben 33 ponttal végzett Schumacher mögött úgy, hogy akkor még csak 10 pontot ért egy győzelem.
Eddie Irvine – 1999
Míg az imént említett két esetben nem sok vita van azzal kapcsolatban, hogy a végül második helyen záró pilótának volt a szezon egészét nézve a futamok többségén a legjobb autója, addig 1999-ben ez a kijelentés már nem feltétlenül állná meg a helyét. Az viszont tény, hogy a Ferrari több mint versenyképes volt, és ha Michael Schumacher nem töri el a lábát Silverstone-ban, jó eséllyel világbajnok lehetett volna abban az évben.
Végül azonban Eddie Irvine lépett elő a Scuderia húzóemberévé, és a McLaren pilótáinak bukdácsolása, valamint a wokingiak megbízhatósága és hibái nyomán az utolsó futamig harcban volt a vb-címért. Sőt, miután az Osztrák (Coulthard kiütötte Häkkinent a rajt után, majd a finn az utolsóról a 3. helyig kapaszkodott fel) és a Német Nagydíjat is megnyerte, Irvine 8 ponttal vezetett Hakkinen előtt az összetettben.
A Hungaroringen aztán kicsúszott és Coulthardnak ajándékozta a 2. helyet, Spában pedig a 6. helyről rajtolva csak 4. lett, majd Monzában a beugró Mika Salo elhomályosította őt (a finn dobogón végzett, míg Irvine csak 6. lett), hogy aztán a Nürburgringen Irvine a 9. helyről rajtolva csak a 7., az akkori szabályok értelmében már nem pontszerző helyen végezzen. Eközben Hakkinen és a McLaren is tett róla, hogy kis híján mindkét vb-címet elbukja: a szezonnyitón mindkét Ezüstnyíl kiesett; a finn pedig Imolában és Monzában is saját hibája miatt dobta el a győzelmet.
Irvine ezzel együtt világbajnok lehetett volna, de míg Malajziában a lábtöréséből visszatérő Michael Schumacher még győzelemhez tudta őt segíteni (mindkét McLarent feltartotta, hogy az ír megléphessen, de Irvine később így is visszaesett a 2. helyre, úgyhogy Schumachernek el kellett engednie), Japánban Irvine egyszerűen nem volt elég jó ahhoz, hogy ez megismétlődhessen. Noha 4 pontos előnnyel érkezett Szuzukába, az időmérőn balesetet szenvedett és csak 5. lett, majd a futamon a győztes és második világbajnoki címét nyerő Hakkinentől több mint másfél perccel lemaradva a 3. helyen jött be.