Lewis Hamilton személyében a Ferrari az idén szerződtette a pilótát, akinek sikerült felülmúlnia eredményessében a maranellóiakkal öt világbajnoki címet nyerő Michael Schumachert. A 40 esztendős brit azonban aligha lesz olyan vezére az olaszoknak, mint volt a német klasszis egykor.
Michael Schumacher 2006-os távozása óta megfordult néhány világbajnok Maranellóban, de egyikük sem tudta reprodukálni a német pilóta korábbi sikereit. A legújabb próbálkozó a szintén hétszeres bajnok Lewis Hamilton, akinek eddig szintén nem sok babér termett, sőt, ha nem igyekszik az elkövetkező két versenyen, akkor 43 éves negatív csúcsot fog beállítani a vörösökkel. Persze mindössze 16 futam után ne temessük a 40 esztendős britet, aki a háttérben nemcsak azon dolgozik, hogy valahogy a saját ízlésére faragja a Ferrari autóját, hanem azon is, hogy változtasson bizonyos dolgokon a csapat működésében.
Hogy ez mennyire válik be, azt majd az idő eldönti, de erősen valószínű, hogy Hamilton nem fog tudni olyan horderejű változások élére állni Maranellóban, mint tette azt Michael Schumacher. Már csak azért sem mert bármennyire is régen (17 éve) nyert a Ferrari legutóbb világbajnoki címet, ezt a csapatot össze sem lehet hasonlítani azzal, amelybe az akkor még csak kétszeres világbajnok német 1995 végén megérkezett. A mai Ferrari egy minden szempontból modern, olajozott gépezet, amely azzal együtt, hogy rendre alulmarad legalább egy riválissal szemben, általában nyer évente néhány versenyt (az idén mondjuk lehet, hogy ez változni fog), tavaly pedig az utolsó futam végéig harcban volt a konstruktőri világbajnoki címért. Az 1996-os Ferrari ezzel szemben az azt megelőző 5 szezonjában csupán 2 (!) győzelmet tudott felmutatni, az 1994-es hockenheimit és az 1995-ös kanadait.
„Soha nem láttam ilyet” – 29 éve kezdődött Schumacher és a Ferrari közös története (videó)
Ahhoz hasonló reformokra tehát, mint amit Jean Todt, Ross Brawn, Michael Schumacher és Rory Byrne véghezvitt a 90-es évek végén, jelenleg nincs is szükség, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs min javítani vagy változtatni Maranellóban, Hamilton pedig bizonyos szempontból még alkalmasabb is lenne erre, mint a 26 éves Schumacher, hiszen egyrészt a Mercedestől érkezve tevékeny részese volt a 2010-es éveket domináló istállónak, ahonnan bizonyára lenne mit átültetnie a gyakorlatba az olaszoknál is, másrészt az idei a 19. szezonja a Forma–1-ben, míg Schumacher 1996-ban még csak ötödik teljes idényét kezdte, a kettejük rutinját így szinte össze sem lehet hasonlítani.
Van azonban egy lényeges különbség: míg Schumachert a Ferrari kifejezetten azért igazolta le, hogy ő legyen a csapat vezérpilótája, mellé pedig szerződtették Eddie Irvine-t második számú versenyzőnek, addig Hamiltonnak úgy kellene saját képére formálnia az istállót, hogy a másik autóban a Ferrari „saját gyermeke”, a junior kora óta a vörösöket erősítő, az F1-ben 2019 óta velük versenyző Charles Leclerc ül, aki nemcsak a lehető legmélyebben van beágyazódva a csapatba, de még szélvészgyors is. Hamiltonnak pedig értelemszerűen az utóbbi jelenti a nagyobb gondot.
Mert lehet valaki bármennyire is jó vezér, mint volt Schumacher, vagy rendelkezhet bármilyen kivételes technikai érzékkel, szorgalommal, kitartással, stb., egy autóversenyző végső soron azzal tud a legjobban maga mellé állítani egy csapatot, ha a pályán kétséget sem hagy afelől, hogy megéri tűzbe menni érte. Schumacher pedig attól a pillanattól fogva bizonyította, hogy képes szinte a lehetetlenre is, hogy betette a lábát a maranelllói gyár kapuján, és már első évében, a leginkább kerekeken guruló fürdőkádra hasonlító (és hasonló aerodinamikai jellemzőkkel bíró) Ferrari F310-essel olyan produkciókat tett le az asztalra – pole Imolában, Monacóban, Magny-Cours-ban és a Hungaroringen; győzelem Barcelonában, Spában és Monzában –, amivel kétséget sem hagyott afelől, hogy ő a megfelelő versenyző a Ferrari számára.
Amikor kiderült, hogy Schumacher fürdőkádnak kinéző féltéglával is bárkit agyon tud verni
A számok nyelvén Irvine-nal összevetve mindez úgy nézett ki, hogy az időmérőkön Schumacher átlagosan 0,855 másodperccel volt gyorsabb az írnél, az átlagos rajtpozíciója pedig 4,4-gyel volt jobb a csapattársáénál. Ilyen fölényt tekintve nem csoda, hogy azon a 15 időmérőn, amelyen mindketten részt vettek, Schumacher 14-1-re verte el Irvine-t.
Ezzel szemben ugyanennyi verseny után Hamilton 12-4-es hátrányban van Leclerc-rel szemben (sprintidőmérőkön 2-1 az állás szintén a monacóinak), azaz már régen elbukta az idei párharcot. Csak a rendes időmérőket figyelembe véve a brit pedig nemhogy nem gyorsabb Leclerc-nél, hanem átlagosan 0,165 másodperccel lassabb (ahol kiesett a Q2-ben vagy Q1-ben, ott Leclerc-nél is az ebben a szegmensben futott kört vettük alapul), ami egyébként megsüvegelendő teljesítmény. Ám mivel ebből az következik, hogy átlagosan 2,6 hellyel hátrébbról rajtol Leclerc-nél, egyértelmű, hogy a Ferrari melyik pilótájától számíthat jobb eredményre a versenyeken.
Adott tehát Hamilton mérhetetlen tapasztalata és rutinja, illetve a tény, hogy ő minden idők legeredményesebb Forma–1-es pilótája, de nem adott az a fajta mindent elsöprő nyers tempó, amellyel Schumacher az első évében időmérőről időmérőre, versenyről versenyre a hajánál fogva rángatott végig a világ különböző pályáin egy középszerű autót, megalapozva vele a későbbi éveket.
Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a Ferrari magasról tesz arra, amit Hamilton javasol nekik vagy kér tőlük, ám teljesen más helyzetből próbálhatná formálni a csapatot akkor, ha egyértelműen ő lenne a gyorsabb pilóta. Így viszont „csak” az egyike a Ferrari két toppilótájának. Ráadásul ő az, aki csak most jött, és nem küszködte végig az elmúlt hat évet a maranellóiakkal.