back to top
KezdőlapFormula 1Alonsót elkapták, a csodacsapat kitartott, de mi lesz Verstappennel? – az F1...

Alonsót elkapták, a csodacsapat kitartott, de mi lesz Verstappennel? – az F1 kétarcú szezonjai

-

Elképesztő fordulatot jelentett a 2024-es Forma-1-es évadban, hogy a kezdetben még senki által nem veszélyeztetett Max Verstappen és a Red Bull tempója visszaesett, s június óta győzelemre képtelenül immár azért kell teperniük, hogy legalább egy bajnoki címet megtartsanak. Összegyűjtüttök azokat a szezonok a sport történetéből, amelyekbe hasonló hatalmas erőeltolódás hozott váratlan csavart.

Kevés Forma-1-es szezonnyitó kaphatott még annál lelombozóbb visszhangot a nyilvánosságban, mint a 2024-es. A Red Bull a sport legdominánsabb bajnoki évadát tette le a pályára tavaly, egy temérdek újítással felszerelt autóval jelent meg idén Bahreinben, Max Verstappen pedig a pole-ból indulva 22 másodperces előnnyel nyerte meg a futamot – csapattársa előtt, hogy biztos, ami biztos, a Red Bull kettős győzelemmel nyomatékosítsa, a szabályok stabilitása mellett lehengerlő formáját is átmentette az új évre, és hasonló eredményekből kaphatunk még többet, ráadásul a rekordhosszú idény miatt 24 futamon keresztül, egészen decemberig, kilenc hónapon át.

A dominanciák korába belefásult, az évtizedenkénti egy szuperizgalmas szezon ábrándját kergető rajongók tömegei adták volna oda Verstappennek és a Red Bullnak a bajnoki címeket már idén márciusban – a 2024-esek mellett talán már a 2025-ösöket is, csak hogy előrepörgethessük már az időt a 2026-os szabályváltozásokig. Amelyek mellett simán lehet, hogy ugyanígy faképnél hagyja majd az egyik csapat a teljes mezőnyt, de már csupán annak bizonytalansága, hogy ezt legalább még nem lehet előre tudni, libabőröztető izgalmakat ébresztett sokakban.

2024 első harmadában kiderült ugyan, hogy a Red Bull idén nem lesz olyannyira rendíthetetlen gépezet, mint tavaly, hiszen Monacóig két győzelmet a Ferrari, egyet pedig a McLaren kanalazott fel, de tíz futam után Verstappen így is hét győzelemmel, a tabellán pedig 69 pontos előnnyel rendelkezett. Semmiféle kérdés nem volt akörül, hogy meglesz-e a negyedik világbajnoki címe – és alighanem akkora előnnyel, hogy az még Sergio Pérez újra beköszönt gyengélkedésével együtt is elég legyen a konstruktőri címvédéshez.

Fotó: Rudy Carezzevoli/Getty Images/Red Bull Content Pool

Valamikor július beköszöntével azonban valami megtört. Nagyon lappangva és észrevétlenül, hiszen Verstappen a Red Bull Ringen az élen haladva ütközött és esett vissza, a silverstone-i zűrzavarban elhozott egy második helyet, majd a Hungaroringen is pozíciókat veszített egy elmért manőver miatt, de a nyári szünet kezdetére azért mégis egyértelművé vált, hogy a Red Bull elveszítette a vezető pozícióját a McLarennel, sőt pályafüggően akár a Ferrarival és a Mercedesszel szemben is.

A szezon utolsó negyedére ráfordulva kétosztatú 2024-et látunk az eredménytáblára pillantva, amelynek első felében Verstappen fölénye megkérdőjelezhetetlen volt, ám a júniusi Spanyol Nagydíjtól, immár nyolc futam óta nyeretlen, azóta pedig a három másik csapat öt pilótája váltogatja egymást a dobogó tetején versenyről versenyre, s nemcsak a pontversenyben, de a pályán is jelentősen fokozódott az izgalom.

A Red Bull nemcsak elveszítette a vezetést a konstruktőri tabellán a McLarennel szemben, de már le is mondott annak visszaszerzéséről. Az évet még nyeretlen pilótaként kezdő Lando Norris sporttörténeti léptékű fordítást vihet véghez, ha a szezon végéig ledolgozza 52 pontos hátrányát és letaszítja a trónról Verstappent, de függetlenül attól, hogy mi lesz a bajnokságok vége, megvalósult, ami három hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen volt: a dögunalmasan indult 2024-ről már mindenki felfokozott hangulatban beszél, feszült bajnoki végjáték felé haladunk, teljesen kiszámíthatatlan, hogy hét-nyolc pilóta közül ki nyeri a következő futamot, s máris a legizgalmasabb, legfordulatosabb szezonok között emlegetjük az ideit.

Verstappen, Norris, Holland Nagydíj, rajt
Fotó: Mark Thompson/Getty Images/Red Bull Content Pool

Ekkora és ilyen élesen elváló kontraszt talán még a 75 éves Forma-1 egyik szezonjában sem volt tetten érhető, de összeszedtük azokat, amelyek kétarcúságukban a leginkább hasonlítanak az idei őrülethez – köztük két olyannal a nem túl távoli múltból, amelyek még sokak emlékében élénken élhetnek.

 

2012 – A rendezettség állapota felé

Ha 2024 olyan szezonként vonul majd be a történelembe, amelynek első fele egy versenyző fölényéről szólt, a második viszont teljes kiszámíthatatlanságot hozott, akkor 2012 ennek az ellentéte.

Emlékezhetünk, ez volt az az év, amelynek első hét futamát hét különböző versenyző és öt csapat nyerte, köztük Pastor Maldonaldóval a Williamsben és Nico Rosberggel a visszatérése óta először csúcsra érő Mercedesben, az első négy verseny után pedig egyaránt más-más vezette az egyéni tabellát. A csapatok a visszatérése második szezonját töltő Pirelli abroncsainak kiismerhetetlenségére mutogattak, ami már-már véletlenszerűen osztotta a győzelmi lapokat a garázsok között.

Bár ez a változatosság sokáig megmaradt, s egészen szeptemberig nem tudott egy pilóta két egymást követő futamot megnyerni, nyárra Fernando Alonso képes volt kiépíteni némi előnyt a tabella élén a Ferrarival, ami csúcspontján, a Magyar Nagydíj után 40 pontot ért el. Ősszel azonban az ázsiai futamok kezdetével felvette a fonalat a Red Bull, Sebastian Vettel pedig sorozatban négyet nyert a neki vagy az autójának igencsak fekvő pályákon, Szingapúrban, Szuzukában, Jeongamban és Új-Delhiben. Ennek végére fordítani is tudott Alonsóval szemben, akinek sokba került ritka hibája a szuzukai rajtnál, amikor Kimi Räikkönennel koccant, majd kiesett. Ennek a győzelmi sorozatnak egy másik sorsfordító pillanata lehetett, amikor Hamilton váltóhiba miatt az élről állt ki Szingapúrban, ami a hírek szerint az utolsó csepp volt a pohárban ahhoz, hogy átnyergeljen a Mercedeshez.

Alonso sorozatos dobogókkal még versenyben tudta tartani magát, az interlagosi szezonzáróra 13 pont hátránnyal érkezett, s bár Vettel rajt utáni hátraesése a spanyol kezére játszott, végül három ponttal mégis elbukta a bajnokságot. A kétosztatú szezon végére a nagyot hajrázó Vettelnek aranyat ért, hogy olyan stabil formát talált, amire senki más nem volt képes az év során.

Embed from Getty Images

2009 – Jöttek, láttak, kibírták a végéig

Az ideihez forgatókönyvben a legjobban hasonlító idény alighanem a 2009-es volt a Brawn GP szürreális diadalmenetével. A csapat, amely a kivonult Honda hátrahagyott autójával és személyzetével, de szűkös költségvetéssel vágott neki az új aerodinamikai szabályokat hozó érának, mindenki nagy meglepetésére az élen találta magát, Jenson Button pedig igyekezett is élni élete nagy lehetőségével, az első hét futamból hatot megnyert.

Ám többet már nem is, utoljára június 7-én, Isztambulban állt a pódium tetején, ráadásul dobogós helyből is már csak egyetlen továbbit szerzett a bajnoki cím eldöntéséig, miközben a létezése ötödik évében először élcsapattá vált Red Bull is elkezdte gyűjteni a győzelmeket Vettellel és Mark Webberrel. Túl sok volt azonban még az elhullajtott pont az energiaitalosoknál a Brawn beéréséhez, miközben az évet nagy lemaradásban kezdő McLaren és Ferrari is megérkeztek az élmezőnybe, jelentősen más képet adva a szezon második felének. A Brawn GP és Button számára a Rubens Barrichello vezette monzai kettős győzelem adott egy utolsó, fontos löketet ahhoz, hogy be tudják osztani a Red Bull-lal szembeni előnyüket, s végül már az utolsó előtti futamon, Interlagosban eldőlt a címek sorsa.

Embed from Getty Images

1979 – Amikor élcsapattá lett a Williams

Az év elsősorban arról ismert, hogy rekordhosszúságú ideig, 21 évig az utolsó egyéni bajnoki címet hozta a Ferrari számára. A csapat titulusai nem is volt veszélyben, hiszen már két futammal az év vége előtt, stílusosan Monzában megünnepelhették a konstruktőrit, Jody Scheckter pedig az egyénit is – akinek ekkorra sikerült kellő távolságba leráznia magáról legközelebbi üldözőjét, Gilles Villeneuve-öt, saját csapattársát.

Ami miatt mégis beválasztottuk 1979-et a kétarcú szezonok közé, az egy ikonikus istálló, a Williams felemelkedése. Miután Frank Williams saját F1-es csapat alapítására tett első kísérlete nem a tervek szerint alakult, és lecsapta azt a kezéről üzlettársa, Walter Wolf, 1978-ban megszületett a Williams Grand Prix Engineering, amely második szezonjának derekán hirtelen élcsapattá emelkedett. A csapat, amely az első hat futam után még csak négy ponttal állt, Silverstone-ban Clay Regazzoni révén megszerezte első győzelmét, majd a következő ötből négyet Alan Jones húzott be, ezzel a Ferrarit is teljesen elhomályosítva az év második felében.

A Williams ahhoz már túl későn, túl nagy hátrányból indult, hogy a Ferrari címeire veszélyt jelentsen, de Jones az őrült hajrával felkapaszkodott Scheckter és Villeneuve mögé az egyéni harmadik helyre, a konstruktőriben pedig egészen a második pozícióig lőttek ki, könnyen faképnél hagyva a sokáig legfőbb üldözőknek számító Ligier-t, Lotust és Tyrrellt is az első olyan szezonban, amelyben már mindkét autó eredményét beszámolták a bajnokságba a futamok végén.

Embed from Getty Images

1976 – A halál torkából is majdnem világbajnok

Niki Lauda az 1975-ös első bajnoki sikere után jó úton haladt a duplázás felé: a kilencedik futamon, Brands Hatchben már nyolcadik dobogóját és ötödik győzelmét szerezte. Ekkor még nem tűnt különösebb csapásnak, hogy két héttel korábban a jaramai első helyéről visszasorolták másodiknak, miután két hónapnyi jogászkodás után James Hunt visszakapta a technikai szabálytalanság miatt eredetileg elvett győzelmét – pedig ez volt a bajnoki versenyfutás első fontos fordulata. Ám az osztrák 31 pontos előnnyel rendelkezett ekkor, s még csak nem is Hunt, hanem Scheckter volt a legközelebbi üldözője.

A Nordschleifén azonban átírta a bajnokság alakulását Lauda tűzesete, amit az osztrák csodával határos módon nemcsak túlélt, de csupán két verseny kihagyásával Monzában, komoly fájdalmakkal vissza is tért a mezőnybe. Hunt viszont ekkorra már két győzelemmel 14 pontos közelségbe zárkózott, majd ezekhez Észak-Amerikában még kettőt hozzátett. Lauda a visszatérése után egy harmadik és egy negyedik helyet szerzett, amelyek kellettek is ahhoz, hogy a fudzsi szezonzáró előtt három pontot még őrizzen az előnyéből. Ám miután a Japán Nagydíjat a vihar miatt feladta, Hunt pedig egy defekttel együtt is bejött a négy pontot érő harmadik helyen, a McLaren angol versenyzőjének egy viszontagságokkal teli szezon végén összejött a fordítás.

Embed from Getty Images

1970 – Aki nem akart fordítani

Egy másik év, amiről egy súlyos baleset nélkül aligha beszélnénk kétszínűként. Jochen Rindt ellenállhatatlanul robogott a bajnoki cím felé a Lotusszal, az első nyolc futamból ötön ért célba, de azok mindegyikét megnyerte, ami tetemes pontelőnyt ért számára: 20 egységgel vezetett Jack Brabham előtt, amit akkoriban még két győzelemmel sem lehetett ledolgozni (9 pont járt ugyanis értük), s már csak öt verseny volt hátra a szezonból. A kor viszonyai mellett teljesen reális volt, hogy már akkor sem érik be Rindtet, ha több pontot nem is szerez, és sajnos ezt lehetőség is volt kipróbálni.

Az osztrák a hazai futamán még műszaki hiba miatt esett ki, három héttel később Monzában azonban halálos kimenetelű balesetet szenvedett az időmérőn a Parabolicában. Az aktuális legjobb versenyző tragédiája az egész sportot megrázta, s a versenyzőket is átjárta annak érzése, hogy nem is igazán szeretnék elvenni a bajnoki címet annak jogos tulajdonosától, Rindttől.

Beéréséhez az utolsó három futamra szinte tökéletes teljesítmény kellett volna valamelyik üldözőjétől, Kanada után pedig már csak Jacky Ickxnek volt matematikai esélye, amennyiben a hátralévő két versenyt is behúzza, de Watkins Glenben csak negyedik lett, így már egy versennyel a szezon vége előtt posztumusz bajnokká avatták Rindtet. Ickx utólagos elmondása szerint nagy kő esett le a szívéről, hogy nem érte utol az osztrákot, mert bár csapata, a Ferrari győzelmeket várt tőle, ő maga nem érezte volna tisztességesnek, ha így válik bajnokká.

Az 1970-es szezon utolsó részében viszont nem csak a bajnok hiánya miatt fújtak új szelek. Ickx itt nyert öt verseny alatt háromszor, ugyanakkor két újonc is nagy feltűnéssel robbant be a színen: Clay Regazzoni karrierje negyedik, Emerson Fittipaldi karrierje ötödik F1-es futamát zárta máris győzelemmel.

Embed from Getty Images

1964 – Az első észbontó végjáték

A világbajnokság első igazán nagy szezonbeli fordítása háromesélyes zárófutamban, majd ott is utolsó pillanatos fordulatban kulminált. Sokáig úgy tűnt, Jim Clark Lotusa és Graham Hill BRM-je a szezon két esélyese, a két brit azonos ütemben lógott el az üldözőktől, s öt futam után, az idény felénél Clark már 20 ponttal vezetett a bő üldözőboly előtt, akiknek csak egyike volt John Surtees.

Az éllovasok botlásait, köztük Clark zsinórban négy nullázását kihasználva azonban nürburgringi és a monzai győzelmével a Ferrari angolja is megérkezett a bajnoki harcba a végjátékra. A Watkins Glenben nyerő Hill aztán jó helyzetbe hozta magát a szezonzáróra, ám miután kényelmes pozícióban, a harmadik helyen haladva kiforgatta őt Lorenzo Bandini, az 1962-es bajnok kihullott a pontszerző helyekről, Clark vezetésével pedig az egyetlen, szélsőséges forgatókönyv látott megvalósulni, amely a skót bajnoki címét jelentette volna. Ám még mindig maradt dráma, egy körrel a leintés előtt Clark Lotusát végzetes motorhiba érte, ezzel pedig váratlanul az a Surtees került nyerő pozícióba, aki a futam minden korábbi pillanatában esélytelennek tűnt a címre. Csapattársa, Bandini által a 2. helyre engedve egy ponttal megelőzte Hillt a tabellán, ráadásul Surteesszel együtt a Ferrari is megnyerte a bajnokságot – amire a szezon felénél még semmiféle esély nem látszott.

Ricciardo végítélete már az előtt meg volt írva, hogy 2018-ban elhagyta a Red Bullt