kedd, május 11, 2021
KezdőlapFormula 1Gasly "tollat ragadott" és leírta melyik nap változtatta meg örökre az életét

Gasly “tollat ragadott” és leírta melyik nap változtatta meg örökre az életét

-

Pierre Gasly úgy érezte, hogy ki kell írnia magából azt, ami az elmúlt két évben történt, így “tollat ragadott” és elmesélte a történetét.

A francia versenyző sora jól ment, miután bekerült a Forma-1-be. A Toro Rossónál bizonyíthatott, majd a Red Bull úgy látta jónak, ha felviszik őt az anyacsapatba. Azonban ott nem jött ki a lépés a 25 éves pilótának. A szezon felénél visszahelyezték őt egykori csapatához, míg az ott versenyző Alex Albon kapta meg a helyét a Bikáknál. Ezen felül a lefokozását követő első versenyhétvégén, egyik legjobb barátja, a Formula 2-ben versenyző Anthoine Hubert, életét vesztette.

- Hirdetés -

Gaslyt nagyon megérintették az események, ám nem tört össze, új erőre kapott, majd végül a következő évben megérkezett az az áttörés amire vágyott: győzedelmeskedni tudott a száguldó cirkuszban.

Az új szezon hajnalán azonban úgy vélte, hogy el kell mondania mi is zajlott le benne, és hogy változott meg az élete. A The Players Tribune jóvoltából leírta, hogyan és miképp történtek az események:

,,Van az amit, hallasz, amit olvasol – és amiről azt hiszed hogy tudod. Ugyanakkor ott van az igazság, a valódi, megkérdőjelezhetetlen igazság. Megígérem, hogy ebben a történetben el fogom mesélni azt.

Rengeteg olyan dolog volt, amit már régóta el akartam mondani, és most el fogunk jutni ide. Ám ahhoz, hogy megismerjetek, hogy igazán megértsétek azt, hogy ki is vagyok, beszélnünk kell arról a napról, mikor is az életem örökre megváltozott. Azon a napon a régi életem véget ért, és egy új kezdődött.

2019. augusztus 31.

A Belga Nagydíj szombati napja volt. Időmérős nap, menj gyorsan nap, mókás nap. Spa volt a kedvenc versenypályám széles e világon. Gyönyörű aszfaltcsík, tényleg az. Tökéletes, így tudnám csak jellemezni. A versenyhétvégén az időbeosztásom készen állt – minden percem meg volt tervezve, így a PR asszisztensem, Jenny, gondoskodott arról, hogy minden jól menjen. Azon a napon a kvalifikáció után, találkoztam néhány szurkolóval, majd volt öt percem arra, hogy visszaérjek a Toro Rosso létesítményébe, a csapatmegbeszélésre. 

Mindig próbáltam időt keríteni arra, hogy megnézzem a szombati F2-es verseny startját. Imádtam azt, mikor a lámpák kialudtak, és mindig rajta tartottam a szemem az egyik legjobb barátomon, Anthoine Hubert-en.

Így hát azon a napon, mikor Jenny és én sétáltunk vissza, megkérdeztem őt, hogy várhatnánk-e néhány percet azért, hogy megnézzem az F2-es verseny első pár körét. A kivetítő alatt álltunk, kinyújtottuk a nyakunkat és figyeltük, ahogy az autók elstartolnak. A második körnél, ahogy a kamera a törmelék tömkelegére váltott, egyértelművé vált az, hogy egy nagy ütközés történt az Eau Rouge tetején. Azonnal tudtam, hogy baj van, egyszerűen csak tudtam. Autóalkatrészek voltak mindenhol, és tudtam azt is, hogy azon a szakaszon a konstrukciók meghaladják a 250 km/h-s sebességet. Ha valami rosszul sült el ennél a tempónál, akkor ott nagy a baj. Nehéz volt megmondani, hogy kik voltak érintettek a balesetben, és Jennynek és nekem a megbeszélésre kellett mennem, még azelőtt, mielőtt bárminemű információ jött volna.

Ahogy mentünk, láttam azt, ahogy lengetik a piros zászlót a pályán annak jelzéséül, hogy a versenynek vége van. Emlékszem, hogy arra gondoltam, tudod, talán valaki olyan súlyosan megsérült, hogy ki kell hagynia azt az évet. A szívem mélyen viszont éreztem, hogy valami nagyon rossz történt – a testem tudta.

Így hát, megkértem a csapatmenedzsert, hogy amint tud valamit arról, hogy kik voltak az  érintettek, tudassa azt velem. A megbeszélés megkezdődött. Próbáltam fókuszálni a váltás arányira, a fékezési pontokra és a stratégiára, ám az agyam nem tudta feldolgozni ezeket az információkat. Egyszerűen nem voltam ott. Ekkor viszont a menedzserünk közbevágott:

‘Oké, úgy tűnik, hogy Hubert és Correa volt az érintett az ütközésben. Mást viszont még nem tudunk.’ Hubert? Ne, ne!


 

Ő volt a fiú a narancssárga sisakban. Ő volt a leggyorsabb kölyök Franciaországban. Mikor 2005-ben gokartozni kezdtem, Anthoine Hubert volt az a srác. Csak 8 éves volt (nem egészen egy évvel fiatalabb nálam), ám már akkor is megvolt benne az, amit minden fiú akart a gokartozás során: a sebesség. Minden alkalommal, mikor megláttam a narancssárga sisakot a pályán, tudtam, hogy az nehéz verseny lesz. Megnyerte abban az évben a nemzeti kupát, ám csak pár évvel később, mikor 13 éves lettem, akkor ismertem meg az igazi Anthoine-t.

2009-ben a Francia Autósport Szövetség egy iskolai programot indított Le Mans-ban azoknak a gyerekeknek, akik hónapokat hiányoztak a gokartozás miatt. Az iskola követelményei közé tartozott az is, hogy a campuson éljünk, így hát nagy elkötelezettséggel járt ez egy fiatal fiú számára, aki elhagyta az otthonát azért, hogy az álmait kergesse. Alapvetően az egész éltem arról szólt, hogy Forma-1-es versenyző akarok lenni. Láttam azt, ahogy Michael Schumacher a 2000-es évek elején dominál a Ferrariban, és tudtam, hogy ez az amit én is szeretnék csinálni. Én az az all-in típusú srác vagyok. Ezt tudnotok kell rólam. Vagy valamit 100%-osan csinálok, vagy sehogy.

Így hát 13 évesen tudtam, hogy el kell hagynom a rouen-i otthonomat, ha tényleg azt az életet akarom élni, amiről álmodoztam. Rajtam kívül csak két srác érezte még ezt így. Az egyik az a fiú volt a narancssárga sisakban.

Anthoine nagyon komoly gyerek volt. Nagyon okos is volt, és a legtöbb időt a tanulással töltötte, így emiatt kimaradt a balhékból. Szigorú volt magával szemben, még olyan fiatalon is. Sokat tanultam tőle az önfegyelemről. Mivel egy iskolába jártunk, a legtöbb időt együtt töltöttük. Egymást ösztönöztük arra, hogy jobbak legyünk. Emlékszem, hogy az edzőteremben voltunk, mikor az egyikünk a másikra nézett és azt mondta:

‘Fáradt vagy?’

‘Nah, nem, és te?’

‘Nah.’

Mindketten fáradtak voltunk, kimerültek. Ám egymás energiájából táplálkoztunk. Így működtünk mi.

Az iskola abban a régi, sötét kastélyban volt, ahol is télen mindig elfogyott a meleg víz. Emlékszem, hogy Anthoine és én arról vitatkoztunk a többi fiúval, hogy ki menjen először zuhanyozni reggelente, mivel osztoznunk kellett a fürdőszobán. A többi gyerek az iskolában normál tanuló volt, ezért mindig azt kérdezgették tőlünk, hogy miért vagyunk ott, és hova megyünk minden hétvégén. Anthoine és én mindig ugyanazt mondtuk:

‘Egy nap a Forma-1-ben leszek’.

Mindenki a szemét forgatta. Még akkor is mikor, gokartoztunk, akkor is mikor azon a helyen voltunk, ahol MINDENKI szerette a versenyzést, és erről álmodott – senki sem hitt bennünk. Volt ott egy ilyen egyetértés mi szerint a francia fiúk nem fogják megcsinálni. Úgy tűnt, hogy mindenki, aki a sport körül forgott, szeretett volna minden lépésével emlékeztetni minket arra, hogy nem fogunk bekerülni.

’20 hely van a Forma-1-ben, miért pont ti ketten csinálnátok meg?’

‘Nincs meg hozzá a tehetségetek.’

‘Az arányok miatt esélytelen.’

Ember, így visszagondolva, azt hihetitek, hogy azt akarták, bukjunk el. A kételkedésük és a közös hitünk kötött minket össze Anthoine-nal. Mind a ketten tudtuk, hogy milyen áldozatokat kell hoznunk, hogy a családjaink milyeneket tettek azért, hogy oda kerüljünk, ahol voltunk. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor mélyen, legbelül Anthoine is és én is azt gondoltuk, hogy nem fog összejönni. Az esélyek nem a mi kezünkre játszottak. Meg volt a tehetségünk, a szenvedélyünk, ám az őrületes mértékű pénzügyi hátterünk, vagy más olyan eszközünk ami ahhoz kell, hogy legyen esélyünk az egyik ülésre, nem volt meg. Ám a közös álmunk barátokká tett minket, és a barátságunk lehetőséget adott arra, hogy jobbak legyünk önmaguknál.

Azt gondoltam, hogy oké, talán egyikünknek sem fog sikerülni, de legalább minden nap keményen nyomtuk és mindent megpróbáltunk.

Így nőttem fel Franciaország leggyorsabb srácával. Az idő múlásával a komoly, narancssárga sisakos srácból a barátom lett, a testvérem.


 

Spa-ban, a megbeszélésen ülve csak a barátomra tudtam gondolni. Remegni kezdtem, nem éreztem a kezeimet, nem hallottam azt, amit mondanak. A légzésem rendszertelenné vált, a tenyerem nagyon izzadt volt akkor, mikor időm lett arra, hogy elővegyem a telefonomat, és megnézzem a közösségi médiát a hírek után kutatva.

Ahogy véget ért a megbeszélés azonnal a kiszolgáló létesítménybe rohantam, hogy lássam a szüleimet és a barátnőmet, mert tudtam, hogy ők több információt tudnak. Emlékszem, hogy lementem a lépcsőn és láttam őket zokogni. Teljesen össze voltak törve. Megértettem, hogy ez mit is jelent, tudtam, hogy a barátom elment.

Nem voltam erre felkészülve. Őszintén, hagytam hogy az elmém elkalandozzon – azt hittem, hogy talán Anthoine komában van vagy valami ilyesmi. De a halál? A Halál? Sosem hittem, hogy ez is lehetséges. Tudjátok, mikor Jules Bianchi a baleset következtében meghalt 2015-ben… évek óta az volt az első, hogy valaki a mi versenyzői generációnkból, vagy bármelyikből meghalt volna. 40 vagy 50 évvel ezelőtt ez sűrűn előfordult, de most? Nem, nem.

Anthoine Hubert
Fotó: Kaiser Erika

Teljesen összetörtem. Addig sírtam, amíg már nem tudtam tovább. Sosem tapasztaltam még ilyen szörnyű érzést az életem során. Soha. 

Azon az estén, mikor lehunytam a szemem, hogy aludjak, a barátomra gondoltam.

Annyira megfontolt volt. Sosem vállalt semmilyen őrült kockázatot. Hogy történhetett ez vele? Miért? Nem kellett volna elmennie, annyi mindent kellett volna még csinálna. Igazán hittem abban, hogy egy nap az F1-ben lesz. Az emberek kételkedtek és én tudtam – tudom – milyen keményen dolgozott, hiszen egész életemben láttam. Tudtam azt, ha én képes voltam rá, akkor ő is. Már úton volt.

Egy hónappal a spai verseny előtt, még a nyári szünetet megelőzőleg, Budapesten voltunk, a Magyar Nagydíj miatt. Vasárnap többen is elmentünk vacsorázni, és egy remek estét töltöttünk a városban. Anthoine és én beszélgetéssel ütöttük el az estét. Egy átlagos éjszaka volt, tudod? Olyan, amit már ezerszer átéltünk a barátainkkal, és most bármit megadnék azért, hogy még pár órán keresztül megéljem ezt Anthoine-nal.

Mikor elbúcsúztunk azon az estén Budapesten, azt mondtuk egymásnak, hogy élvezd a nyarat és majd Spa-ban, a verseny után találkozunk. Természetesen akkor nem tudhattam, hogy nem lesz több közös vacsora, ám azt se tudtam, hogy pár nappal később ismét szükségem lesz rá.

A 2019-es szezont a Red Bullnál kezdtem. 2017-ben kerültem be a Forma-1-be a Toro Rosso által, ám a Red Bullnál volt először esélyem arra, hogy vezessek egy top csapatnál és bebizonyítsam mindenkinek azt, hogy mit tudok csinálni az egyik legjobb autóban. Úgy éreztem, ha ez sikerül, akkor üzenetet küldök majd azoknak az embereknek akik kételkedtek bennem és Anthoine-ban annak idején. Az ő sikeressége sokat jelentett nekem, és tudtam, hogy az enyém is neki.

Így hát a Toro Rossóval töltött nagyon jó 2018-as év után, felhívott Helmut Marko, hogy tudassa, engem akarnak a Red Bullnál. Annyi bajnoki címet nyertek, és Sebastian Vettel gyerekként hatalmas inspiráció volt a számomra – tudtam, hogy egy nap én is úgy akarok versenyzeni, ahogy ő. Ráeszméltem arra, hogy épp most valósítom meg az álmomat, ezért nagyon izgatott lettem. Bárcsak azt mondhatnám nektek, hogy pontosan olyan volt, amilyennek hittem – amilyennek akartam, hogy legyen. Ám nem volt az, egyszerűen nem volt.

Attól a pillanatól, mikor is az első hibát elkövettem az autóban, éreztem, hogy az emberek lassan kezdenek elfordulni tőlem. Volt egy balesetem a téli teszten, és onnantól a szezon soha nem indult be számomra úgy igazán. Nehézségeim voltak az első két versenyemen és a média szinte felfalt. Akármit mondtam a sajtónak, kiforgatták és kifogásként használták a rossz formám miatt, és igazán senki sem foglalkozott velem.

Pierre Gasly, Red Bull
Fotó: Kaiser Erika

Az autó nem volt tökéletes, és én a legjobbamat próbáltam nyújtani annak érdekében, hogy tanuljak és fejlődjek a hétvégék során, de … itt van amit mondani fogok erről: nehéz időszakom volt a Red Bullban, mert nem éreztem azt, hogy igazán támogattak és úgy kezeltek volna, mint másokat. Ez számomra… ez egy olyan dolog, amit nem tudok elfogadni. A belemet is kidolgoztam minden nap, próbáltam eredményeket hozni a csapatnak, de nem minden olyan eszközt bocsátottak a rendelkezésemre, ami a sikerhez kell. Próbáltam megoldásokat javasolni, ám nem hallottak meg, vagy hetekbe telt, mire valami változás történt.

Bármilyen oknál fogva is, sosem illettem bele abba az ülésbe – sosem működött volna.

Nem vagyok olyan aki, kitereget dolgokat a médiának, mert igazán hálás vagyok a Red Bullnak azért, hogy lehetőséget adott, és azért a sok mindenért, amit a karrierem során tettek értem. Igazán az vagyok. Ám el szabad mondanom az igazságot. Így tehát itt van, ez az igazság.

Budapest után és miután búcsút intettem Anthoine-nak, nyaralni mentem. Ám mielőtt ezt megejtettem volna, felhívtam a csapatfőnökünket, Christian Hornert. Mindezt annak érdekében, hogy megkérdezzem, mit tehetnék még azért, hogy fejlődjek a versenyhétvégéken, és azért, hogy megtudjam, rápillantana-e közelebbről is az én részemre a garázsban emiatt. Christian azt mondta, mindent meg fog tenni, amit csak tud, és ennyi volt.

Fejlődni akartam, szerettem volna, hogy működjön. Ám Helmut Marko felhívott mialatt Spanyolországban voltam és azt mondta: ‘vissza fogunk küldeni téged a Toro Rossóba, és kicserélünk Alex Albonnal. Ez nem azt jelenti, hogy vége van a történetünknek. Ám a médiából áradó hangok miatt úgy éreztük, hogy ez a legjobb megoldás.’

Ez már csak így megy, ilyen a Forma-1.

Szomorú voltam, összetörtem emiatt. Világbajnok akartam lenni. Ki tudja, mikor ülhetek be újra egy olyan autóba, ami ilyen jó lesz? Nagyon-nagyon nehéz megemészteni azt, hogy hátrakerülsz ebben a sportban. Mikor a hír kitudódott, pár napra rá kaptam egy üzentet Anthoine-tól.

‘Bizonyítsd be nekik, hogy tévedtek. Legyél erős tesó. Meg fogod mutatni nekik azt, hogy megérdemelsz egy helyet egy top csapatban. Meg fogod nekik mutatni, hogy tévedtek.’

A szomorúságomat a vezetésbe tettem, így fordult át ez szenvedéllyé. Tudtam, hogy kilenc verseny még hátra van a naptárban, kilenc alkalom, ahol megmutathatom nekik azt, hogy hibát követtek el. Kilenc alkalom, mikor bebizonyítom nekik, hogy tévedtek.


 

Spa-ban, 2019-ben a Toro Rossóval, életemben először éreztem azt igazán, hogy egy új fejezet kezdődött az életemben. Mindig azt gondoltam, hogy tartanom kell a felívelést, és majd végül világbajnok leszek. Ám azzal, hogy a mezőny közepére pakoltak a Toro Rossóhoz, úgy éreztem, hogy a régi Pierre-ből egy új fejlődik. Megtaláltam egy új és egy sokkal érettebb énemet, aki meg akart mutatni pár dolgot mindenkinek ebben a sportban. Ám az a szombat megtörtént, és a világom a feje tetejére állt. Elveszítettem a barátomat, a testvéremet. Elvesztettem egyet azok közül az emberek közül – talán kettő vagy három ilyen van – aki igazán megértette milyen is ezt az életet élni. Anthoine és én nagyon sok dolgon mentünk keresztül. Osztoztunk ezen az úton, ezen az utazáson, így mikor elhagyott minket, egy részem vele ment.

A következő nap egy rettenetes atmoszféra uralkodott a pályán. Anthoine sok ember életét érintette, és ezért egy fekete felhő sorakozott mindenki felett. Minden felborult. Volt egy néma pillanatunk a verseny előtt, és Anthoine családjából páran ott voltak. Tudod, ezek a dolgok sok mindent más perspektívába helyeztek a számomra. Olyanokat, mint: ‘ez a verseny ma? Ez nem minden. Csak része az életünknek, de nem minden.’

Anthoine Hubert megemlékezés
Fotó: Jerry Andre / LAT Images / FIA F2 Championship

Ám tudtam, hogy Anthoine figyel, és azt is, hogy azt mondaná nekem, hogy koncentrálj és adj bele mindent. Így mikor az autóba ültem, mégy egyszer hagytam magamnak, hogy elgondolkodjak. Becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt és lecsaptam a sisakrostélyt. Egyszer történt így, és azóta ez lett az én indítóm, így kerülök be a zónámba. A következő alkalommal mindent megtettem, mikor lecsapódott a rostély. Úgy nyomtam, mintha abban a sötét, nyirkos kastélyban lennék. Üldöztem az álmomat. Egy évvel később, 2020-ban újra visszatértünk Belgiumba. Ahogy mondtam, Spa volt az egyik kedvenc pályám, mindig örömmel jöttem ide versenyzeni, izgatott voltam az aszfaltcsík miatt. Ám azon a héten… Csak Anthoine-ra tudtam gondolni, semmi másra. Rendkívül szomorú voltam.

A hétvége előtt felment az Eau Rouge-ba, a baleset helyére. Ez az egyik legszebb hely a motorsportban. Lenézhetsz a hegyről és láthatod a paddock-ot, valamit az első kanyart, a fő tribünt és a különböző szurkolói részlegeket. Ha megfordulsz akkor a Kemmel egyenesre nézhetsz ami egyenesen az Ardennekbe vezet. Igazán különleges. Felsétáltam tehát egy virágcsokorral, leguggoltam és elmondtam egy imát a barátomért, majd távoztam. Azt kívántam, bárcsak békével töltene ez el. Ám ott nincs megnyugvás, ahol ilyen történik.

Pierre Gasly
Fotó: Rudy Carezzevoli/ Getty Images / Red Bull Content Pool

Éreztem őt aznap, továbbá azt is – első alkalommal azután, ami történt – hogy felnyithatom a rostélyt és újra láthatok. Úgy igazán láthatok. Saját magam találtam meg a békét azon a napon. Elvittem ezt magammal Monzába is, a következő versenyre.

Pár hónappal ezelőtt költöztem Milánóba, és az Olasz Nagydíj volt hosszú évek után az első olyan versenyhétvége, ahol is a saját ágyamban aludhattam. Vasárnap reggel, mielőtt kimentem volna a pályára, a konyhában ültem kávézgatva. Anthoine-ra gondoltam, és arra, hogy ki lett belőlem. Olyan érzés volt, hogy: ba***a meg, az életem igazán jó.

Tudod, abban a pillanatban nagyon hálás voltam. Megcsináltam, megcsináltuk. Forma-1-es pilóta vagyok, egy ki**szott Forma-1-es pilóta, és öt órával később versenyezni fogok az Olasz Nagydíjon.

A 10. helyen kezdtem meg a versenyt. Furcsa nap volt, rengeteg autónak akadt valami gondja. A mi AlphaTauri Honda autónk nagyon jónak érződött, és csak mentünk tovább előre, míg mások küszködtek körülöttünk – csak nyomtuk tovább. És aztán, a 29. körben átvettem a vezetést, mikor is Lewis (Hamilton) kiállt a bokszba, hogy letöltse a stop and go büntetését. Három év óta először fordult az elő, hogy nem valaki mögött voltam. Vezettem a versenyt. Az eddigi F1-es karrieremet azzal töltöttem, hogy harcoltam a többiekkel – tartottam a lépést az előttem lévő sráccal és folyamatosan üldöztem. De most, csak én voltam. Én, az autó és a pálya. Úgy vezettem minden körben, mintha az lett volna az utolsó, úgy is éreztem. Azon a napon Monzában, valaki vigyázott rám. Folytattam a gondolkodást. A mai nap az én napom. A MAI NAP AZ ÉN NAPOM! Nem fogom hagyni, hogy ez a pillanat elillanjon. Nem fordulhat elő. És az a nap az enyém lett, a mi napunk lett.

Rengeteg dolog kell ahhoz, hogy nyerj egy versenyt az F1-ben. Mikor átléptem a célvonalat, a csapatomra, a családomra gondoltam. Nagyon hálás voltam a kemény munkájukért, az áldozataikért. Tudtam, hogy fizikálisan én léptem csak át azt a vonalat, ám mindannyian ott voltak mellettem. A levezetőkörön… azt kívántam bárcsak milliószor átélhetném ezt. Ez a legjobb érzés, a legjobb.

Természetesen nem volt tömeg, a híres olasz tifosi nem telítette meg a pályát a pandémia miatt, ám a ceremónia még így is hihetetlen volt. Felállni a legmagasabb fokra – úgy értem, erről szól minden igaz? Mikor meghallottam a francia himnuszt próbáltam átadni magam neki. Azt mondtam magamnak, az első győzelem érzetét csak egyszer élheted át.

Mikor vég lett, nem tudtam otthagyni. Úgy éreztem, oda szegeztek a pódiumra. Nem voltak rajongók, ám mégis helyesnek érződött. Az út ami ehhez a ponthoz vezetett, néha magányosan telt. Felálltam oda, egymagam, és a szerelőkre, a mérnökökre és azokra a férfiakra és nőkre gondoltam, akik a színfalak mögött keménye dolgoznak egy ilyen lehetetlen pillant megéléséért.

Pierre Gasly, AlphaTauri, racingline
Fotó: Jenifer Lorenzini/Getty Images/Red Bull Content Pool

Ezután a narancssárga sisakos fiúra gondoltam. Éreztem, hogy ott van. Tudtam, hogy néz. Az ő álma, az én álmom is volt, az én álmom pedig az övé. Az a pillanat a mi pillanatunk volt.

Anthoine rengeteg dologra megtanított. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá. Mindennél jobban kívánom azt, hogy ebben az évben bárcsak a rajtrácson lenne. Ám az ő elvesztése késztetett rá arra, hogy másképp lássam az életet. A dobogón, ott Olaszországban, nem vettem semmit sem készpénznek. Úgy ünnepeltem azt a pillanatot, mintha csak annyi jutna. Így kellene élnünk ugyanis az életünket.

A daráló az a daráló, és igazán szép, ehhez kétség sem fér. De ember, néha-néha hajtsd fel a sisakrostélyt és nézz körül. Élvezd azt amid van. Becsüld meg az embereket és szeresd őket az életed során. 

Szerencsés vagyok amiatt, hogy itt lehetek és azt csinálhatom, amit csinálok. És szerencsés vagyok amiatt is, hogy ismerhettem Anthoine Hubert-t. Hordozni fogom az álmait, az ambícióit, bárhová is menjek.

Szeretlek haver!

Pierre”

- Hirdetés -
- Hirdetés -

Friss hírek