Hét korábbi F1-es világbajnok ült össze egy hiánypótló beszélgetésre egy asztal körül. Különböző korszakok meghatározó versenyzői mesélték el, szerintük melyek voltak az F1 történetének sorsfordító változásai.
A videót, amelyben Mika Häkkinen, Nigel Mansell, Alain Prost, Jackie Stewart, Mario Andretti, Emerson Fittipaldi és Jacques Villeneuve beszélget, pár nappal előre már beharangozta közösségi oldalain a Forma–1, ami még Kimi Räikkönenből is reakciót váltott ki.
A világbajnokokat júliusban, a Goodwoodi Sebességfesztivál ideje alatt sikerült egy csoportba gyűjteni, hogy feltegyenek nekik néhány, az F1-es karrierjükkel kapcsolatos kérdést. Ők heten a sport történetének jelentős hányadát lefedték, hiszen Stewart még 1965-ben debütált, Villeneuve pedig 2006-ig volt a mezőny tagja, s mindannyian megéltek nagy átalakulásokat.
A legizgalmasabb vitaindító kérdésre, mind kissé más aspektusból fogalmazták meg a válaszukat – bár a biztonság javulásának témája mindannyiuknál előkerült, érdekes megfigyelni, saját szemszögükből hogyan élték meg az F1 fejlődését.
Mely emberek, autók és események formálták át leginkább a Forma–1-et a sport 75 éves történelme során?
Villeneuve: Számomra ezt a változást [Ayrton] Senna jelentette. Beszélhetünk a Senna előtti és a Senna utáni korszakról. A sport a régi időkben nagyon veszélyes volt, és számos lépés történt a biztonság javítása érdekében, de Senna halála teljesen megváltoztatta, hogy hogyan tekintünk erre. A sport akkor ismerte fel, hogy most már tényleg tennünk kell valamit, részben azért is, mert már a közönségben is máshogy csapódott ez le. A múltban hősiesnek számított, hogy a versenyzők az életüket kockáztatják, de a 90-es évek közepétől hirtelen már egyáltalán nem tűnt annak.
Andretti: A szívóhatás felfedezése. Véleményem szerint ez forradalmasította az autósportot. Akkoriban még nem voltak korlátozások a szabályokban, a végletekig lehetett vele kísérletezni. És láthatjuk, hogy a szívóhatás máig meghatározó tényező szerte az autósportban.
Mansell: Három dolgot mondanék. Az egyik a versenyzői sztrájk Dél-Afrikában [1982-ben, itt írtunk róla részletesen] Apád [mondja Villenuve-nek, Gilles-re utalva] gondoskodott rólunk, fiatal versenyzőkről, és mind sztrájkba fogtunk a versenyzés helyett! A másik pillanatnak azt mondanám, amikor Bernie [Ecclestone] átvette a Forma–1 irányítását és ő lett az uralkodó. A harmadik pedig az a sorsfordító 1994-es hétvége Imolában, ahol két nagyszerű versenyzőt, Roland Ratzenbergert és Ayrton Sennát is elveszítettük.
Häkkinen: Mindannyian kipróbáltuk már a régi korok versenyautóit, és amikor beleülünk azokba az ősrégi gépekbe az 50-es évekből, ahhoz tényleg tökökre van szükség. Az én koromban, a 90-es években és a 2000-es évek elején viszont az egész fantasztikus volt, tényleg biztonságban éreztük magunkat az autóban és hihetetlen kockázatokat vállalhattunk.
Stewart: Pedig te meghaltál. Meghaltál az autódban, és Dr. Sid Watkins indított újra [itt Häkkinen 1995-ös adelaide-i balesetére utal, ami után újra kellett éleszteni]. Ez volt egy új korszak kezdete. Korábban, a mi időnkben nem volt Sid Watkins. Nélküle ma nem lennél itt. Fantasztikus, hogy hova jutott el a sport mostanra.
Tényleg azért temessék el szülők az F1-ben versenyző gyereküket, mert ez egy ilyen sport?
Fittipaldi: Amikor megérkeztem a Forma–1-be, akkoriban történt, hogy Jackie Stewart és Jo Bonnier megalapították a versenyzők érdekvédelmi szervezetét (GPDA). Jackie és a többiek rengeteget dolgoztak azért, hogy javítsák a sport biztonságát, és elképesztő, hogy ma mennyivel biztonságosabb a sport, mint korábban. Még emlékszem, hogy a 60-es évek végén és a 70-es évek elején azt mondtuk, hét az egyhez az esélye annak, hogy valaki túléli a szezont. Egy 21 fős mezőnyből hárman már nem voltak ott az év végére.
Andretti: Soha nem volt még a versenyzőknek olyan jó esélyük arra, hogy a saját feltételeik szerint vonuljanak vissza, mint amilyen ma van. Ahogy a sport egyre inkább elüzletiesedett, fenntarthatatlanok lettek volna a régi viszonyok. Hiszen a szponzorok nem azért fizetnek sok millió dollárt a csapatoknak, hogy temetésekre járjanak. Ők ünnepelni akarnak. Sohasem lesz a sport 100%-osan biztonságos, és ez továbbra is hozzáad a vonzerejéhez, de hatalmas siker, hogy mára a lehető legbiztonságosabbá vált.
Prost: De ez az egész egy nagyon lassú folyamat volt, amit 1980 óta végigkövethettem. 1982-ben történt Riccardo Paletti balesete Kanadában, azt követően kezdett el dolgozni a sport a törésteszteken. 1986-ban Elio [de Angelis] szenvedett halálos balesetet egy Paul Ricard-i teszten, amin én is jelen voltam. Nem voltak se sportbírók, se mentőautók, semmi, de ezt követően ez is elkezdett megváltozni. Aztán jött Philippe Streiff balesete Brazíliában [egy 1989-es jacarepaguai teszten, aminek nyomán kerekesszékbe került], ennek nyomán jelentek meg a pályakórházak. Aztán amikor a nagy autógyártók megérkeztek, több pénz is áramlott a sportba, ők pedig már nem akarták vállalni a balesetekkel járó felelősséget. A privát csapatok idejében ez azért még máshogy működött.