49 évvel ezelőtt szenvedte el Niki Lauda a kis híján halálos kimenetelű balesetét. A néhai háromszoros világbajnok könyvében többek között arról is megemlékezett, hogy hogyan írtak az állapotáról az egyik neves német lapban.
1976. augusztus 1-én, azaz éppen 49 éve történt meg a Forma–1 történetének egyik, ha nem a legismertebb balesete. Ekkor rendezték meg a Német Nagydíjat, az utolsót a legendásan veszélyes Nürburgring Nordschleifén. Mint azt bizonyára sokan tudják, Niki Lauda a második körben falnak csapódott, az autója kigyulladt, az osztrák pilóta pedig kis híján belehalt sérüléseibe. A pályafutását három világbajnoki címmel befejező legenda könyvében természetesen részletesen beszámolt a baleset előzményeiről, illetve következményeiről.
A történet az év tavaszán kezdődött, amikor azt javasolta, hogy a biztonsági kockázat miatt bojkottálják a futamot, ám ezt leszavazták. Ekkor az a pletyka is elterjedt, hogy Laudának nem fekszik a pálya, de cáfolta, hogy ez állt volna a háttérben.
Ami magát a futamot illeti, a pole pozíciót bajnoki riválisa, James Hunt szerezte meg, a Ferrari versenyzője pedig mellőle rajtolhatott. A verseny felszáradó pályán kezdődött, így nem volt egyértelmű, hogy a száraz vagy a nedves pályás gumik lesznek az alkalmasabbak. Végül mindkét éllovas rosszul döntött, és az első kör végén kénytelenek voltak bemenni slickekért.
Miközben Lauda próbált felzárkózni, az autója a Bergwerk-kanyarban hirtelen kitört jobbra és a falnak csapódott, majd kigyulladt. Laudát négy pilótatársa húzta ki a roncsból, ám már így is súlyos égési sérüléseket szenvedett, de nem ez volt a legfőbb probléma. Az osztrák versenyző azonban erre már nem is emlékezett, ugyanis a baleset előtti utolsó emléke az volt, hogy elhagyja a bokszutcát, a következő mozzanat, amely megvolt neki, pedig már bőven a baleset után volt.
A baleset:
This is the crash that left Niki Lauda seriously injured at the 1976 German Grand Prix.
The @F1 legend has died at the age of 70 – read more about his life here: https://t.co/dO4vXOQ4E9 pic.twitter.com/ViuTgPgdSz
— Sky News (@SkyNews) May 21, 2019
„Emlékszem, a helikopterben folytatott megbeszélésekre – idézte fel Lauda a ’To Hell and Back’ című önéletrajzi könyvében. – Egy hordágyon fekszem. Fáradt vagyok, aludni szeretnék, semmi más nem érdekel. Hamarosan vége lesz. Csak az intenzív osztályon töltött negyedik nap után gondolták azt az orvosok, hogy túl fogom élni.”
Lauda ugyanis annyira rossz állapotban volt, hogy az utolsó kenetet is feladták neki. A belélegzett füst miatt tüdeje komolyan károsodott, és a vérében is veszélyes elváltozások történtek. Ekkor még háttérbe szorult, hogy a fején, az arcán, valamint a kezén is súlyos égési sérüléseket szenvedett, hiszen ezek nem voltak életveszélyesek.
Bár abban az állapotában nyilvánvalóan képtelen volt újságot olvasni, Lauda felidézte, hogy a lapok már akkor is az arcával foglalkoztak. A Bild például azzal a címlappal jelentkezett, hogy „Úristen, hova tűnt az arca?”. A cikkben pedig ez állt: „Niki Laudának, a világ leggyorsabb autóversenyzőjének már nincs arca. Inkább a nyers húsra hasonlít, ahonnan kiállnak a szemgolyók.”
Miután túl volt a legrosszabbon, de „szerencsére” még mindig nem tudott újságot olvasni, a német lapban újabb cikk jelent meg Laudáról. „Niki Lauda túlélte… de tud-e egy ember arc nélkül élni?” – állt a címben. A cikkben pedig borzalmas jövőt jósoltak az osztrák versenyzőnek, ami a kinézetét, illetve az abból adódó következményeket illeti.
„Hogyan fog szembenézni az élettel arc nélkül? – tette fel a szerző a kérdést. – Rémálomszerűen hangzik, de még ha a teste újra teljes mértékben működni is fog, legalább hat hónapig nem mutatkozhat a nyilvánosság előtt. Az arcának a helyreállítása 1979-ig tart. Ennyi időbe telik majd az orrának, a szemhéjának és a szájának a rekonstrukciója. Az új arc nem fog hasonlítani az előzőhöz. Laudát csak a barátai fogják felismerni, és csupán a hangjáról és a gesztusairól.”
Lauda sérülései élete végéig nyomot hagytak az arcán
A cikk persze mindenben tévedett, Lauda pedig nemhogy hat hónappal, hanem hat héttel a balesete után autóba ült, és egy szenzációs negyedik helyet szerzett Monzában. Azt viszont kezdetben nem tudhatta pontosan, hogy mi állhatott a baleset hátterében, ugyanis ő maga nem emlékezett rá, a Ferrari pedig nem adott ki hivatalos közleményt. Később arra jutott, hogy többé-kevésbé osztja a Ferrari akkori vezető szerelőjének, Ermanno Cuoghinak az elméletét, miszerint a motorblokkot a bal hátsó felfüggesztéssel összekötő rúd levált. Az olasz szakember ráadásul azzal is tisztában volt, hogy ez a hiba már korábban is előfordult a csapat autóinál.
A baleset helyszínével kapcsolatban közismert tény, hogy a Nordschleife abban az évben adott utoljára otthont Forma–1-es futamnak. Ezt sokan Lauda balesetével kapcsolták össze, de az érintett leszögezte, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz. A pálya ugyanis az év végén automatikusan elvesztette a szükséges besorolást.
Megindult a helyettes keresése
Míg Lauda csodával határos felépülése a legtöbbek számára ismert, egy két másik aspektus, valamint egy ezzel párhuzamosan zajló huzavona viszont talán már kevésbé.
Luca Dal Monte Enzo Ferrariról szóló életrajti könyve egy egész fejezetet szentel ennek az időszaknak. A baleset után Daniele Audetto, a Ferrari akkori csapatmenedzsere felhívta Enzo Ferrarit, a Ferrari alapítóját, és elmondta neki, hogy mi történt, és hogy az akkor 27 éves pilótát kórházba szállították, az állapota kritikus. Audetto hozzátette, a helyzet annyira reménytelennek tűnik, hogy könnyen lehet, hogy már a következő napfelkeltét sem éri meg.
A Commendatore megdöbbent a hallottakon, ugyanakkor messze nem először tapasztalt meg ilyesmit, hiszen 78 éves korára már számtalan versenyzőjét veszítette el baleset következtében, addigra pedig úgy volt vele, hogy nem szabad foglalkozni a halállal, hanem előre kell nézni. Ennélfogva hiába sokkolták a hírek, igyekezett racionális döntést hozni. Abban a pillanatban pedig úgy gondolta, hogy minél hamarabb meg kell találnia Lauda helyettesét.
Persze az idény közepén az élversenyzőket nehéz átcsábítani, még akkor is, ha a Ferrariról van szó. Egyvalaki viszont finoman szólva sem nagycsapatnál szerepelt: Emerson Fittipaldi arra az évre igazolt át a McLarentől bátyja, Wilson istállójához, a Copersucarhoz. Ferrari pedig úgy gondolta, hogy egy világbajnokot egy másik világbajnokkal kell helyettesíteni. Bármilyen szörnyen is hangzik, az ő hitvallása szerint a pilóta is csak az autó egyik „alkatrésze”.
Audettót tehát arra utasította, hogy egészen 1978-ig ajánljon szerződést Fittipaldinak. A további két év nem véletlen, hiszen a csapat másik versenyzőjét, Clay Regazzonit az év végén már egyébként is el akarta küldeni. Innentől kezdve elszeparálta magát a külvilágtól, és a csapatmenedzser hívására várt: egyfelől arra számított, hogy közli Lauda halálhírét, másfelől nyilvánvalóan tudni akarta kiszemeltjének válaszát. Mindeközben beszélt néhány újságíróval (sokkal kevesebbel, mint ahányan ténylegesen keresték), de ezen beszélgetések során sok olyan pillanat volt, amikor csak keresték a szavakat.
Másnap Lauda felébredt a kómából, de a helyzet továbbra is kétségbeejtő volt: az osztrák versenyző nagyon csúnyán megégett, de ennél is nagyobb baj volt, hogy a tüdeje igencsak károsodott. Az orvosok ráadásul a lehetséges komplikációk miatt is aggódtak, azt pedig pláne senki nem hitte, hogy valaha visszatérhet a versenypályákra. Ha pedig ez nem lenne elég, a lába is megsérült, így az amputációt sem zárták ki.
A következő napokban Lauda már kommunikált feleségével, Marlene Knausszal, valamint öccsével, Floriannal, és az orvosok is optimistábbak voltak, de még mindig csak 50 százalékot adtak a túlélésére. Augusztus 4-én, vagyis három nappal a baleset után Luca di Montezemolo, a Ferrari akkori menedzsere és későbbi elnöke meglátogatta őt a kórházban.
A két fél baráti viszonyban volt, de a látogatás többről szólt ennél. Fittipaldi ugyanis időközben elutasította a Ferrari ajánlatát, így Enzónak új jelölt után kellett néznie. A következő kiszemeltje Ronnie Peterson volt, ám ő azon kevés versenyzők közé tartozott, akivel Laudának volt konfliktusa még az F1 előtti korszakukból.
A címvédő akkor még elfogadta, hogy ideiglenesen helyettesre van szükség, de ha valakit, akkor a svéd pilótát biztosan nem akarta látni az ülésében. Éppen ezért arra kérte Montezemolót, hogy járjon közbe az ügyben, aki ezt meg is tette, és beszélt Gianni Agnellivel, a Fiat akkori első emberével, Agnelli pedig meggyőzte Ferrarit, hogy tegyen le Peterson megszerzéséről.
Az Osztrák Nagydíjon végül egyetlen Ferrari sem volt ott (hogy miért, arra később kitérünk), míg Zandvoortban csupán Regazzoni állt rajthoz. Eközben, három héttel a baleset után Lauda bejelentette, hogy még abban az évben visszatér a pályára. Az eredeti terv az október 3-i kanadai forduló volt, ezzel együtt addigra már próbálta megakadályozni, hogy Enzo Ferrari tovább keresse a helyettesét.
Nem sokkal később már Fioranóban is megjelent tesztelés céljából, de Ferrari nem adta fel. Bár már maga sem feltétlenül tudta, hogy 1976-ra vagy 1977-re keres pilótát, de végül előbbi lett a megoldás, és megegyezett Carlos Reutemann-nal, hogy az Olasz Nagydíjtól kezdve beül az egyik Ferrariba. Lauda dühösen fogadta a hírt, a többi pedig, mondhatni, történelem: az osztrák pilóta már Monzában autóba ült (ott végül három autóval szerepeltek), és a körülményeket figyelembe véve a remek negyedik pozícióban zárt. Az argentin pilótának pedig az volt az egyetlen versenye a Scuderiával abban az évben, de 1977-ben elfoglalta Regazzoni autóját.
Ismét felmerült a Ferrari kilépése
Lauda küzdelmével párhuzamosan komoly sportpolitikai játszma is zajlott, és nem csak a színfalak mögött. Négy nappal a baleset után ugyanis Ferrari bejelentette, hogy határozatlan ideig felhagy az F1-es versenyzéssel. Az utolsó csepp a pohárban a Brit Nagydíjjal kapcsolatos döntés volt, miszerint visszaadták James Hunt győzelmét. (A későbbi világbajnokot később ismét kizárták, de ezt akkor még nyilvánvalóan nem lehetett tudni.)
A Commendatorét ugyanakkor már jó ideje zavarta, hogy szerinte egy Ferrari-ellenes mozgalom szerveződött a nemzetközi szövetség vezetésével, és ez a számukra kedvezőtlen döntésekben mutatkozott meg. Emellett azzal sem volt kibékülve, hogy a kérdéses ügyekben az olasz autósport vezető szervei sem álltak be mögé, ellenben a sikerekből rendre ők is kértek egy szeletet maguknak.
Persze a kiszállást valójában hosszabb távon egyáltalán nem gondolta komolyan, csupán nyomást szeretett volna gyakorolni az érintettekre. Első lépésként meghívta az olasz versenybizottság vezetőit Fioranóba, hogy vizsgálják meg Lauda összetört Ferrariját. Korábban a Német Nagydíj szervezői már megtették ezt, és arra jutottak, hogy a Ferrari felelős volt a történtekért: egyrészt a felfüggesztés egyik alkatrésze eltört, másrészt a kocsiban nem volt automatikus tűzoltókészülék. Ferrarinak ez már egy részsiker volt, az pedig pláne, hogy a bizottság vezetői valósággal könyörögtek neki, hogy gondolja át a döntést, és ne hagyja ott az F1-et.
Ahogyan azt már korábban említettük, az Österreichringre végül valóban nem mentek el, de ez volt az egyetlen futam, amelyet kihagytak, Ferrari ugyanis aztán írt egy levelet az olasz autóklubnak, és megfogalmazta, hogy hajlandó a visszatérésre, de ha a Forma–1-be is begyűrűzik a zsarolás és a korrupció, akkor szerinte neki már nem lesz hely. Végül augusztus 23-án dőlt el végleg, hogy a Ferrari a továbbiakban is ott lesz a mezőnyben.