Nagyjából kétévente, amikor olimpiai játékokat rendeznek a világban, a technikai sportok rajongóiban – s olykor még a versenysorozatok paddockjában is – fel-felvetődik a kérdés: megtörténhet-e, hogy egy napon autó- vagy motorversenyeket rendezzenek a nyári játékokon?
Röviden: korábban már volt technikai sport az olimpia hivatalos programjában, azóta pedig jelenkorunkban tűnnek a legkedvezőbbnek a viszonyok ahhoz, hogy egy napon visszatérjen. Hogy miért nincs, annak prózai és alighanem közismert az oka: az olimpia szellemisége, az egyenlő feltételek jegyében motorral hajtott járműveknek nem írnak ki versenyszámokat.
Mindazonáltal az elmúlt évtizedben komolyabb közeledés történt e két távoli világ között. Jean Todt FIA-elnöklése alatt, 2011-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felvette az általa elismert sportszervezetek közé az FIA-t, azóta pedig több kampányban, projektben is együttműködik a két ernyőszervezet. 2018-ban a Buenos Aires-i ifjúsági olimpián első alkalommal szerepelt bemutatósportágként az elektromos gokartverseny – amiért érmeket így nem osztottak, mégis komoly áttörést jelentett ez a pillanat. Egy további partnerség keretében pedig a 2021-ben létrehozott Virtuális Olimpiai Sorozat e-sportjai között a Gran Turismo is helyet kapott.
Az FIA gokartszakágának elnöke 2017 decemberétől 2021 végéig Felipe Massa volt, ő pedig egyik céljaként jelölte meg, hogy a gokartozás elektromos, fenntartható formáját, amelyben azonos technikai feltételekkel rendelkeznek a versenyzők, felvetesse az olimpiai programba. Az első célja Párizs volt, ami nem jött össze, majd az FIA immár nélküle megpályázta a 2028-as, Los Angeles-i játékokra való felvételt is – teljes értékű sportágként –, ám a breaktánccal és a kick-boksszal együtt kiesett a rostán. Az FIA már jelezte, hogy a rákövetkező, 2032-es brisbane-i olimpián ismét megpróbálkozik, a fejlemények értelmében viszont még legalább nyolc évig nem lesz ötkarikás sportág a gokart.
Eközben az FIA is létrehozta a maga „olimpiáját”, a Motorsport Játékokat, amit először 2019-ben rendeztek meg, s az olimpia eszmeiségét igyekszik követni, számos különböző szakágban, azonos technikai feltételekkel nyújtva felmérőt a versenyzőknek. Főként a fiatalabbaknak és ismeretlenebbeknek, hiszen az alacsonyabb kategóriájú egyenautók nem igazán jelentenek megfontolandó ajánlatot a világ leghíresebb pilótáinak. Idén októberben Valenciában, a Ricardo Tormo pályán és környékén rendezik majd az ötnapos eseményt.
Mindenki a fedélzetre!
Mai ismereteink birtokában már hihetetlenül hangozhat, de az újkori olimpiák hőskorában a NOB már kacérkodott a technikai sportok bevonásával. A második, 1900-as játékok körül bemutatóeseményként egy halom autóversenyt találunk – taxiknak, tűzoltóautóknak, teherautóknak is volt saját versenyük –, de azok elsősorban nem is az olimpia, hanem az egyidőben rendezett párizsi világkiállítás okán zajlottak, szinte csak francia résztvevőkkel, és sok esetben ismeretlenül maradt versenyzőkkel, hiszen a nevezés az autóknak szólt.
Volt azonban egyetlen év az elmúlt 128 évben, amikor bizony a hivatalos olimpiai program része volt motorral meghajtott járművek versenye, vagyis a résztvevők tényleg érmekért harcoltak. Az 1908-as londoni játékokon történt mindez – persze még ekkor is nagyon gyerekcipőben járt a motorsport, sőt a motorizáció is. Ebben az esetben pedig nem szárazföldi, hanem vízi megmérettetésről volt szó, azaz motorcsónakversenyről, amely azonban az érdeklődés hiánya és az időjárási körülmények miatt eléggé leszerepelt.
A versenyek helyszíne az Anglia déli részén fekvő Southamptonba vezető öbölben volt, ahol bójákkal egy 8 tengeri mérföld hosszúságú pályát jelöltek ki. Ezen kellett öt kört, azaz összesen 70 kilométert megtennie azon három kategória mezőnyének, amelyek számára kiírták a versenyt. Az A osztályba az egyszemélyes motorcsónakok tartoztak, a B osztályba a háromszemélyes, 60 lábnál rövidebb csónakok, a C osztály paraméterei pedig 6,5-8 méter hosszúságban voltak megadva, és ezekben a hajókban is hárman ültek.
Az esemény színvonalának azonban nem tett jót, hogy mindhárom kategóriába csak két-két résztvevő nevezett, az pedig csak tovább rontotta az összképet, hogy mindegyikben csak az egyik motorcsónak jutott el a célig. Az A osztály versenyét a tengeren tapasztalt rossz idő, a gale szél által okozott mostoha időjárás miatt egy kör után félbe is kellett szakítani, a másnapi ismétlésben pedig a brit nevező megfeneklett, így a francia Emile Thubron lett az olimpiai bajnok.
A B osztály versenye aztán ismét majdnem komédiába fulladt, miután mindkét résztvevő hajóba beszivárgott a víz a küzdelem során. A két brit nevező közül a Gyrinus elnevezésű hullámszelő annak köszönhetően tudott célba érni és így megszerezni az aranyat, hogy a fedélzetén a minimális háromnál több személy is tartózkodott, akik a befolyó víz eltávolításában segédkeztek. A Gyrinus-legénység a C osztályban aztán azonos felállással újabb győzelmet szerzett, miután riválisukat ezúttal motorproblémák hátráltatták.
Mivel minden kategória csak egy célba érkezőt számlált a két indulóból, így nem csak a bronz, hanem az ezüstérmek sem találtak gazdára, s az olimpiai motorcsónakversenyek rövid történetében összesen csupán három aranyérmet osztottak ki – kettőt a briteknek, egyet pedig a franciáknak, de a házigazdák enélkül is toronymagasan nyerték volna az éremtáblázatot, hiszen összesen 56 aranyat szereztek.
A továbbiakban a NOB lefektette határozott álláspontját, miszerint az olimpiai játékokon nincs helyük motorral működtetett eszközöknek, így ezek az 1908-as motorcsónakversenyek azóta is egyedül őrzik a technikai sportok becsületét az ötkarikás játékokon.