Robert Kubicának nemcsak a borszasztó balesetében szerzett fizikai sérüléseiből kellett felépülnie, hanem mentálisan is talpra kellett állnia ahhoz, hogy 40 évesen eljuthasson a Le Mans-i 24 órás megnyeréséig. A szenzációs győzelme után elmondta, hogy egy ezzel kapcsolatos dologra a legbüszkébb, és előkerült egy több mint tíz éves, szívszorító történet is.
Az autóversenyzés, és főleg a hosszú távú versenyzés csapatsport, az idei Le Mans-i 24 órás mégis úgy fog bevonulni a történelembe, mint Robert Kubica győzelme. És ez így is van rendjén, mert amellett, hogy az AF Corse tökéletesen felkészítette a 83-as rajtszámú 499P-t, és a lengyel csapattársai, Phil Hanson és Ye Yifei is hibátlan teljesítménnyel járultak hozzá a sikerhez, egyikük sem jött olyan mélyről, mint a 40 éves klasszis.
Emellett a továbbra is elképesztően motivált, csakis a versenyzésnek élő, a csapatot a végletekig hajtó Kubica az autóban is mindhárom pilótánál többet tett hozzá a győzelemhez, hiszen a táv több mint 43%-át, azaz több mint 10 órát tölött a volán mögött, a verseny végén pedig brutális módon zsinórban öt etapot (a 24 óra alatt megtett 166 köréből 59-et ekkor húzott le) teljesített nagyrészt működő itatóberendezés nélkül.
Kubica útját az F1-es bemutakozástól a Le Mans-i győzelemig az alábbi videóban foglaltuk össze:
Volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, hogy a Ferrari nem fogja hagyni, hogy ne gyári egység nyerjen, hiszen Kubicáéknak kétszer is engedelmeskednie kellett a csapatutasításnak, ám egy ponton a lengyel szembeszállt a csapat akaratával a rádióban. A győzelemhez végül nem ez, hanem a 83-as egység hibátlan teljesítménye és megbízhatósága kellett, de még így is csak 14 másodperccel értek célba a 6-os Porsche előtt, ami 24 óra után nagyon kevés.
A lengyel utólag elárulta, nem ő akart mindenáron ilyen hosszú utolsó etapot teljesíteni, csak csinálta, amit a csapat kért tőle. Azt is elmondta, szerinte a legjobban a verseny elején járult hozzá a győzelemhez, amikor a 10. hely környékéről kockázatos előzésekkel felhozta az autót az élmezőnybe. Illetve azt is megtudhattuk tőle, hogy verseny végéhez közeledve már 38 órája volt ébren szinte egyhuzamban („talán egy órát ha aludtam”). „Nem is olyan rossz egy 40 évestől” – tette hozzá.
Az öröm pillanatai közepette Kubica pedig nem ment el szó nélkül amellett sem, ami a Ferrari-házon belül a verseny közben történt. „Az ilyesmi soha nem könnyű – utalt a csapatutasításra. – Játszottuk a csapatjátékos szerepét, mi, a 83-as autó. Próbáltunk segíteni, ahol tudtunk, de úgy éreztem, hogy nem kellene ebben a helyzetben lennünk, különösen azért, mert jobb volt a tempónk. A másik autó mögé beragadva csak elkoptatod a gumikat és teljesítményt veszítesz.”
„Hogy őszinte legyek, látva a különbséget a Porsche-hoz képest, helyénvaló volt nyomni, de mi nem tehettük – folytatta Kubica. – Le Mans-ban soha nem lehet tudni. Jobb, ha 40 másodperces előnyöd van, mintha 3. Megkönnyíti az életedet, és őszintén szólva nem volt szép. Nem akarok túlságosan belemenni a részletekbe, de valahol megértem, hogy mindenki magának akar jót.”
„De itt a tiszteletről is szó van, és amint közlik, hogy nem versenyzünk egymással, majd azt látod, hogy a másik autó megelőzi a csapattársadat, aztán nem adja vissza a pozíciót, majd hosszú órákon át ezért vagyunk mi az üldözők… Szerencsére végül ez nem befolyásolta a végeredményt, de egyértelműen sokkal nagyobb stresszt és kockázatot, olykor szükségtelen kockázatot jelentett.”
Antonello Coletta, a Ferrari WEC-programjának vezetője Kubica kritikájára reagálva igyekezett élét venni a történteknek. „Szerintem a Ferrari számára és a végeredmény szempontjából a legjobb módon kezeltük a helyzetet. Végül pedig a sárga autó nyert, mert az volt a legkövetkezetesebb a versenyen. De világos volt, hogy amikor a reggel első órájában és a táv második felében néhány probléma merült fel, kezelnünk kellett a helyzetet. Emiatt pedig mindegyik pilótánkat megkértük, hogy tegye, ami számunka a legjobb.”
„Az is világos, hogy amikor ilyesmire kéred a versenyzőket, először nem boldogok, de ez rendben van. Végül mindegyik pilótánk együtt ünnepelt a Ferrari-házban, mert nagyon boldogok vagyunk és összejöttünk megünnepelni egy újabb győzelmet. Számomra ez a legjobb dolog, mert a csapatunk egyik legfontosabb erénye azon emberek csoportja, akik a Ferrarinál dolgoznak. A verseny alatt normális, hogy a rádióüzenetek alapján az egész egy nagy katyvasznak tűnik, de minden bajnokságban így van ez. Ami minket illet, a helyzet a végén nagyon nyugodt volt és nagyon-nagyon boldogok vagyunk a versenyzőinkkel.”
Az autók hangját sem bírta elviselni
Az ígéretes Forma–1-es pályafutását 2011-es ralibalesetével egy pillanat alatt derékba törő Kubica számára az, hogy a Ferrari színeiben nyert Le Mans-t, érzelmileg is többet jelent, mintha más gyártóval tette volna ezt meg, és nemcsak azért, mert a Ferrari az Ferrari, hanem azért is, mert a balesete előtt már aláírt szerződéssel rendelkezett a maranellóiakkal a 2012-es F1-es szezonra, amelyben Fernando Alonso csapattársaként mutatkozott volna be vörösben.
A Le Mans-i siker után így nem kerülhette el azt a kérdést, hogy a világ egyik legnagyobb autóversenyén aratott győzelem begyógyította-e a régi sebeket. „Ami sok-sok évvel ezelőtt a balesetem miatt történt, amikor már aláírt szerződésem volt a Ferrarival, soha nem jön vissza, de elfogadtam ezt. Végtére is nem lennék itt, ha nem így tettem volna… – felelte a lengyel. – Talán teljesen nem gyógyítja be, mert sok éven át voltak olyan pillanatok, amikor az ember feltette a kérdést, hogy »mi lett volna ha?«. Végül sikerült továbblépnem. Újra elkezdtem versenyezni, előre tekinteni, és amikor 2021-ben először jöttem el ide, Le Mans-ba, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki új dolgokat fedez fel. Ez nagyon jó érzéssel töltött el. Olyannal, amit sok-sok évvel ezelőtt gokartosként éreztem.”
„Ezután tudtam, hogy a célom, hogy egy napon nyerjek, megpróbáljak nyerni. Erre nincs garancia. Abban az évben az utolsó körben veszítettem el a győzelmet. Oké, az LMP2-es kategóriában, de ettől még nagyon magas szintű verseny volt. Örülök, hogy a Hypercarban nyertem.”
Hogy fizikálisan mennyire rossz állapotban volt a 42 csontját törő, jobb karját félig leszakító Kubica, annak nyomait még ma is magán viseli, a Forma–1-es visszatérésekor pedig elmondta, meg kellett tanulnia 70%-ban egy kézzel vezetni, és bár a WEC-ben valamivel nagyobb a pilóták mozgástere a kormány mögött ülve, azért a Ferrari Hypercarjában is inkább a bal keze dominál.
A mentális nehézségeiről azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mert nemcsak a hosszú és fájdalmas, jégen elcsúszás miatt történt lábtörés által visszavetett rehabilitáció követelt brutálisan nagy kitartást és akaraterőt, hanem az is, hogy feldolgozza: a nagy álmát, a Forma–1-es világbajnoki címet és a Ferrari-pilótaságot már soha nem fogja tudni elérni. Éz pedig nem ment se könnyen, se gyorsan.
„Rengeteget dolgoztam azon, hogy lezárjam azt a fejezetet, évekbe telt, hogy ne csak fizikailag, hanem mentálisan is rendbe jöjjek. Meg kellett tanulnom együtt élni a történtekkel és elfogadni a korlátaimat, különösen a karommal kapcsolatban. Az agyam eleinte nem volt hajlandó elfogadni, ami rendkívül nehéz volt, de ma már boldog vagyok, hogy sikerült megnyernem ezt a belső harcot” – nyilatkozta Le Mans-ban, majd hozzátette, nem a versenyzéshez köthető dologra a legbüszkébb, hanem arra, hogy „a nehéz időszakokban meg tudtam nyerni a saját elmémmel vívott küzdelmet.”
Hogy ezen a téren is mennyire mélyről kellett indulnia, azt jól mutatja egy történet, amelyet Edd Straw osztott meg a The-Race.com hasábjain egy 2014-es, tehát a baleset után több mint három évvel történt útról, amelyen az akkor már WRC2-es világbajnok, éppen a WRC-ben versenyző Kubicát faggatta egy Autosportba készülő anyag kapcsán. A lengyel pedig a következőt mesélte:
„Tavaly [2013-ban] részt vettem egy németországi ralin, úgyhogy teszteltem az azt megelőző héten. Volt egy DTM-futam (német túraautó-bajnokság – a szerk.) a Nürburgringen, és azt terveztem, hogy elmegyek és megnézem a versenyt. Felhívtam Toto [Wolffot, a Mercedes motorsport-főnökét], hogy megkérdezzem, eljöhetek-e. »Semmi gond«, felelte. Vasárnap reggel elhagytam Trier városát, és elkezdtem azon tépelődni, hogy »Menjek? Ne menjek?« Úgyhogy elmentem a Nürbrugringhez, de fél órával hamarabb értem oda, és amikor elkezdtem azon a környéken vezetni, elkezdtek feltörni az emlékek. Írtam Totónak, hogy találkozhatunk-e a hoteljánál, ami viszont a pálya mellett volt. Amikor odaértem, az Auto GP (2010 és 16 között futó, igencsak hangos motorokat használó formaautós széria, amelyben Kiss Pál Tamás révén 2013-ban és 2014-ben magyar versenyző is szerepelt) futama ment. Miután hallottam az autók hangját, megreggeliztem Totóval a hotelban, aztán visszamentem Trier-be. Hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, ami nem tetszett.”