Már akkor is sejthető volt, utólag pedig biztossá vált, hogy 1985. április 21-e kiemelt dátum az egyetemes autósport történelmében, hiszen ezen a napon szerezte pályafutása első F1-es futamgyőzelmét Ayrton Senna. Ezt később még 40 elsőség követte, de a közel napra pontosan 9 évvel később elhunyt brazil legenda mind közül ezt tartotta a legtöbbre. Hogy miért, arra Méhes Károllyal, az egyik legismertebb magyar szakújságíróval tekintettünk vissza. Alább a Rallycafe Magazin 2025-ös második lapszámában megjelent cikket közöljük újra.
Ayrton Senna nevének említésekor ma a legtöbb embernek a tragikus sorsú hős, a Forma–1 történetének egyik leg-
nagyobb alakja, az Alain Prosttal éveken át botrányokkal fűszerezett ádáz rivalizálást folytató háromszoros világbajnok jut az eszébe, aki még annál is többet érhetett volna el, mint amennyit elért, ha 1994. május 1-jén a halál nem szól közbe. Több mint 40 évvel ezelőtt, az 1985-ös F1-es szezon elején azonban Senna még nem legendának, csupán a jövő nagy ígéretének számított, akiről mindenki úgy gondolta, hogy egy napon világbajnok lesz.
Már 1984-ben látszott, hogy mi következhet
Persze volt is miért ezt gondolni, hiszen Senna 1984-ben teljesített első szezonjában kis híján nyerni tudott a középcsapatnak számító Tolemannel, az egy második és két harmadik helyezése pedig már ekkor jelezte, hogy korszakos tehetség érkezett meg az F1-be. A sportágat 1975 óta követő, az 1990-es évektől arról újságíróként számos újságcikk és könyv szerzőjeként tudósító Méhes Károly is tisztában volt vele, hogy a jövő egyik nagy bajnokának kezdeti lépéseit követi éppen nyomon, majd jött az 1985-ös Portugál Nagydíj.
„Ekkor már tíz éve követtem a sportágat, és ha nem is láttam 1975 óta az összes versenyt, mivel a ’70-es évek kö-
zepén még a szüleim nem engedték, hogy a magyar idő szerinti késő esti futamokat is nézzem, azért addigra tanúja voltam jó néhány ígéretes pilóta debütálásának. Senna rögtön az első évében felhívta magára a fi gyelmet, hiszen ő is azok közé a versenyzők közé tartozott, aki már a legelejétől kezdve egy kis csapatban is rendkívüli produkciót nyújtott. A monacói esőben a második helyig jött előre a Tolemannel, aztán még szerzett két dobogós helyezést, miközben szült némi rossz vért az istállón belül, hogy nem töltötte ki a szerződését, helyette már a ’84-es szezon közben lecsapott rá a Lotus.”
„De nemcsak a közepes autóval mutatott remek teljesítmény volt feltűnő Sennával kapcsolatban, hanem az is, hogy generációjából egyedüliként tette le ennyire markánsan a névjegyét.”
„Az akkori mezőny tele volt világbajnokkal, hiszen tagja volt Nelson Piquet, Alain Prost, Niki Lauda és Keke Rosberg is, úgyhogy Senna nagyon erős közegbe toppant be”
,miközben nagy kontrasztot mutatott a teljesítménye azzal a Martin Brundle-éval, akivel az 1983-as brit F3-as címért küzdött meg és jött ki végül a csatából győztesen. Brundle 1984-ben ugyanúgy megérkezett a Forma–1-be, és a Tyrrellnél szintén egy középcsapat versenyzője lett, de végül a teljes karrierje során még csak futamot sem nyert” – mutatott rá Senna kezdettől fogva nyilvánvaló tehetségére Méhes Károly.
Miközben a Tolemanhez képest egy értelmű előrelépést jelentett, az 1985-ös szezont megelőző 6 évben csak egy
futamot nyerő Lotus ezzel együtt is legfeljebb nyomokban emlékeztetett a sportágat egykor uraló istállóra. Senna
azonban nem foglalkozott ilyesmivel, és elképesztő lelkesedéssel vetette bele magát a munkába: hamar megismerkedett a csapatban dolgozó mind a 68 emberrel, és mivel Norfolkban lakott, szinte minden nap bejárt a Lotus főhadiszállására, ahol hamar saját asztalt is kapott.
Emellett együtt futott a szerelőkkel, vagy velük ebédelt a helyi pubban, és milliónyi kérdéssel bombázott mindenkit, akit ért, amivel hamar közkedveltté tette magát.
Minden kétséget eloszlatott
A szezon első futamán azonban még nem ő, hanem az évek óta a Lotusnál versenyző Elio de Angelis szállította az eredményt egy harmadik hely képében, amiből látszott, hogy az autóban megvan a potenciál. „A Lotus akkoriban kezdett ismét erősödni. Az alapító Colin Chapman meghalt 1982 decemberében, a csapat pedig kicsit későn kapcsolva, 1983-tól váltott turbómotorra. Ez, illetve a következő év még az összeszokásról szólt a Renault-val, de 1985-re kezdett összeállni a csomag, a Gérard Ducarouge által épített, gyönyörű Lotus 97T pedig már versenyképes kocsinak bizonyult, legalábbis, ami a tempóját illeti” – összegezte Méhes Károly az idény előtti kiindulási pozíciót.
Senna a brazíliai szezonnyitón az üzemanyagpumpa hibája miatt kiesett, azaz nulla ponttal várhatta a portugáliai
folytatást, Estorilban viszont már nem csak legyőzte a még száraz körülmények között rendezett időmérőn de Angelist, hanem Alain Prost McLarenjét 4, Keke Rosberg Williamsét pedig 9 tizeddel megelőzve egyenesen pole pozíciót ért el, pályafutása során először. De Angelis a 4. helyen végzett, több mint 1,1 másod-
perces lemaradással…
Benne volt tehát a levegőben, hogy vasárnap a Lotus akár meg is szerezheti első győzelmét Colin Chapman halála óta, majd amikor délben elkezdett szakadni az eső a pályán – ahová a rossz idő és magas jegyárak miatt nagyon kevés néző látogatott ki –, az még inkább Senna sikerét vetítette előre. Hiszen mint azt Méhes Károly megjegyezte, a brazil „ilyen körülmények között nem ismert kegyelmet”, ahogyan azt már ’84-ben Monacóban megmutatta.
A rajtnál a 25 esztendős versenyző el is jött az élen, de Angelis pedig két pozíciót javítva követte őt a második helyen Prost, Michele Alboreto és Derek Warwick előtt. A tapadási viszonyok érzésének mindenki másnál kifinomultabb képességét kihasználva – miközben nyilván az is segítette, hogy az ő sisakplexijére senki nem verte fel a vizet – Senna a második kör végén már 3 másodperccel vezetett a csapattársa előtt, majd az előnyét fokozatosan növelve szépen lassan eltűnt a távolban, és többet vissza sem nézett.
„Az eső egyre inkább rákezdett, és szinte biztos, hogy ma már nem engednék végig ezt a versenyt. De ekkor még engedték, Senna pedig végérvényesen nyilvánvalóvá tette, hogy egészen különleges versenyző.”
„Lubickolt, mint hal a vízben, és elképesztően magabiztos és fölényes győzelmet aratott, amit az is mutat, hogy csak a végül második helyen végző Alboreto nem kapott tőle kört, de ő is több mint 1 perccel volt lemaradva”
– emlékezett Méhes Károly, aki már akkor, 20 évesen, Győrben, az osztrák televízió adását követve is érezte, hogy F1-történeti pillanatoknak a tanúja.
„Ez valamilyen szinten bennem volt, meg az osztrákok legendás kommentátora, Heinz Prüller nagyon emóciódúsan, ugyanakkor szakértelemmel közvetített, így az is fokozta ezt az érzést. Az ő kommentálásán keresztül még inkább átjött, hogy ez a teljesítmény, főleg ilyen extrém körülmények között, mennyire magáért beszélt. És miközben a nagy nevek jobbra-balra csúszkáltak, nekimentek a korlátnak, kiestek, itt volt ez a másodéves srác, aki, mint kés a vajban, úgy száguldott végig a versenyen.”
A körülmények egy ponton annyira rosszra fordultak, hogy maga Senna is kiintett a versenyirányításnak a futam félbeszakítását indítványozva, de nemhogy piros zászlót, hanem még csak biztonsági autós fázist sem léptettek érvénybe. Eközben Alain Prost az egyenesben (!) forgott meg és csapta falhoz a McLarent; Nelson Piquet megszámlálhatatlanul sok bokszkiállást teljesített, és az egyik alatt még át is öltözött száraz overallba; Keke Rosberg pedig az utolsó kanyarban törte össze a Williamst és el a bal hüvelykujját, hogy aztán a pályára visszapattanó autóját mentő pályabírókat meg a versenyben maradt pilóták kerülgessék.
„Akkor még rendszeresek voltak az ehhez hasonló, mai szemmel horrorisztikus jelenetek, sokszor például a kieső autókat is otthagyták a pálya szélén, maximum kicsit igazítottak rajtuk, hogy ne lógjanak rá az aszfaltra. De Rosberg
esete mellett említhetjük a befutót is, amelynél a Lotus-csapattagok beszaladtak a pálya feléig, a vízfüggönyben érkező, két kör hátrányban az ötödik helyen célba érő Mansellnek pedig félre kellett rántani a kormányt, mert ott ugráltak előtte. Ettől aztán ő is majdnem a korlátnak ment. Akkoriban ezek az esetek szinte fel sem tűntek senkinek, majd szépen lassan lenyesegették az ehhez hasonló anomáliákat, ma meg már néha az az ember érzése, hogy túl is van biztotsítva egy-egy helyzet” – utalt a rendes vagy virtuális biztonsági autó esetenként indokolatlannak tűnő használatára Méhes Károly.
A befutó és az, ahogy Mansell majdnem telibe találta Sennát, mert semmit sem látott:
Élete győzelme
A futamnak – az előírt távnál két körrel hamarabb – a kétórás időlimit vetett véget, a már a levezető köre elején az autójából félig kilógva integető Senna pedig utólag elismerte, csak kívülről tűnt úgy, hogy végig ura a helyzetnek. Na meg azért, mert a korabeli televíziós közvetítés elől még azért sok minden rejtve maradt. „Olykor már az is nehézséget jelentett, hogy egyenesben tartsam az autót, és egészen biztosan le kellett volna állítani a versenyt. Egyszer majdnem a bokszok előtt pördültem meg, mint Prost… Az emberek azt mondják, hogy nem követtem el hibát, de fogalmam sincs, hányszor csúsztam le a pályáról. Egyszer mind a négy kerékkel a füvön voltam, mindenfajta kontroll nélkül, de az autó valahogy visszatalált az aszfaltra. Mindenki azt mondta, »Milyen fantasztikus autókezelés«, de csak szerencse volt. Mint ahogyan az is, hogy a tévé lemaradt róla” – nyilatkozta szerényen a brazil.
Az ezzel együtt is csak a sportág legnagyobbjaitól látott estorili vízen járás után természetesen a legtöbbeken hatalmas várakozás lett úrrá, a Lotuson belül pedig az volt az általános vélekedés, hogy csak olyan autót kell adni Sennának, amelyik eljut a célig, és akkor a vb-címet 1978 óta nem nyerő istálló ismét felérhet a csúcsra. Ám pont ez az, amire a norfolki gárda nem volt képes. „Akkor azt lehetett gondolni, hogy megvan Senna első győzelme, innentől pedig nem lesz megállás, ami így is lehetett volna már akár abban az évben vagy a következőben, de a Lotus, vagy leginkább a Renault-motor megbízhatósága közbeszólt. Senna ugyan elkezdte szórni a pole pozíciókat, és az elsőhöz 1985-ben hozzátett még hatot, majd 1986-ban további nyolcat, nyernie előbbi és utóbbi évében is csak kétszer sikerült, majd 1987-ben, utolsó Lotusnál töltött évében is csak két győzelem jött neki össze, igaz, akkor már Honda-motorral. Ez a három szezon ugyanakkor abszolút beágyazta őt a legjobbak közé, és mindenki biztos volt benne, hogy előbb-utóbb világbajnok lesz” – mondta Méhes Károly.
A brazil 1987-ben aztán újabb, elkerülhetetlen csapatváltásra szánta el magát és 1988-ra a McLarenhez szerződött, ahol már megkapta a vb-címhez szükséges autót, és 1991 végéig háromszor is felért a csúcsra. Végül 41 F1-es futamot nyert pályafutása során, ám az 1985-ös első győzelme mindvégig a legtöbbre tartott sikere maradt, mint azt az 1993-as, szintén rendkívül emlékezetes doningtoni elsősége után a legendás F1-es újságírónak, Nigel Roebucknak elmondta.
„Jó győzelem volt ez is és egyáltalán nem könnyű, de nem olyan, mint ’85-ben Portugáliában. Ennek a Renault-turbó az oka, ami annyival erősebb volt [mint az 1993-ban használt szívómotorok]. A legnagyobb különbséget azonban nem is ez jelentette, hanem az, hogy akkor még nem volt kipörgésgátló, most viszont van” – utalt arra Senna, hogy 1993-ra telepakolták elektronikával az autókat, amelyek lényegesen könnyebbé tették a vezetést.
Ellenben 1985-ben még a nyomatékos turbókkal, manuális váltóval, szervokormány nélkül kellett egy monszun közepén az úton maradnia, amit azóta sem csinált utána senki ilyen elképesztő hatékonysággal, és lehet, hogy már soha nem is fog.