A posztjára pont tíz éve kinevezett Marco Mattiacci munkássága minden tekintetben kontraszt volt a Ferrari jelenlegi csapatfőnöke, Frédéric Vasseur eredményeihez képest.
A történelem során a Ferrari vezetői között jellemzően csupa erős karakterrel találkoztunk, nyilván nem is véletlen, hogy a legimádottabb csapat élére ilyen ember kerül. Kilóg a sorból viszont egyikük, akit sokan talán már el is feledtek, hiába csak tíz éve töltötte be a tisztséget.
Az F1 jelenlegi vezérigazgatója, Stefano Domenicali eredményességben nem tudott felnőni elődje, Jean Todt szintjére, megközelíteni sem tudta 2007-től 2013-ig, bár még mindig vele szerezte utolsó egyéni és konstruktőri bajnoki címeit a Ferrari. Amikor 2014-ben az új motorkorszakba pofonokat kapva lépett be a maranellói istálló (ekkor alkották meg a lentebbi képünkön látható porszívó-orrú autót), elfogyott a türelem Domenicali felé, és ezt a bizonyos Mattiaccit nevezték ki a helyére.
Ő korábban a márka ázsiai, majd észak-amerikai divízióját vezette, az utóbbi területen elért értékesítési sikerek miatt rangos kitüntetést is kapott. Az F1 azonban más kávéház, és megmutatta, hogy a kereskedelemben elért menedzseri babérok nem feltétlenül ültethetők át a sportba.
Mattiacci a szezon negyedik versenyén ült be először a csapatfőnöki székbe, először másfél hónap múlva hívták meg az FIA sajtótájékoztatójára. Itt megkérdezték tőle, a márka akkori elnöke, Luca di Montezemolo helyében miért nevezné ki saját magát csapatfőnöknek, amire elég kitérő választ adva azt mondta, nem szokott más bőrébe bújva gondolkodni, úgyhogy kitért a válaszadás elől. Montezemolo döntését először ő maga is furcsállta.
„Az elnök hívott fel az ötlettel. Azt feleltem, nagyjából 15 nap eltelt a Bolondok Napja óta. Két-három perc után jöttem rá, hogy komolyan gondolja” – ismerte el.
Az elképzelés azon része, hogy egy F1 világán kívülről érkező vezető friss szemléletet, megújulást hozhat, alapvetően nem volt hülyeség. Mattiacci többször említette, hogy a Ferrarira oly jellemző bénító, terhes közeget fel akarja számolni, és figyelmesen meghallgatta a sikeres és a sikertelen elődjei észrevételeit is.
A Ferrari teljesítményének fénypontját 2014-ben két dobogós eredmény jelentette, ez nyilván szerény. Hogy Mattiacci a színfalak mögött valójában milyen hatása volt a csapatra, nem tudni, kiteljesedni nem tudott: Montezemolo bizalmasaként eleve nem sok jót sejtetett számára, hogy az elnök 2014 szeptemberében lemondott, az F1-es idény végén pedig neki is mennie kellett, Maurizio Arrivabene váltotta.
A tisztségében egy évet sem töltő csapatfőnök nem volt a határozottság két lábon járó megtestesülése, és nyilván az sem segítette, hogy a frontvonalba dobták, nem volt néhány hónapja nyugodtabb környezetben, szezonon kívül megismernie a csapatát. Azért voltak érdekes megnyilvánulásai, például a Sky Sportsnak adott interjúban azt mondta, „nem akarja Fernando Alonsót boldognak tartani, nem a boldogság hajszolásáért létezik a csapat, hanem azért, hogy a leggyorsabb autót állítsa elő.”
Vasseur teljesítménye az övéhez képest azért magasabb szintet képvisel.
Leclerc az elmúlt öt évében soha nem érezte olyannak a Ferrarit, mint idén