Ayrton Senna, Lewis Hamilton, Max Verstappen és Michael Schumacher szerezte a Forma-1-ben kiosztott világbajnoki címek több mint negyedét. Általában az ő nevük jön elő legtöbbször a megválaszolhatatlan „Ki az F1 történetének legjobb pilótája?” kérdésnél, és mindannyiuknak voltak bizonyos erényei, amiben picit jobbak voltak a többieknél.
Örökzöld vitatéma, és sosem lesz benne konszenzus, hogy ki (volt) a Forma-1 történetének legjobb versenyzője. Általában néhány név bukkan fel ezekben az összevetésekben, mi négyet választottunk ki közülük, hogy különböző szempontok mentén összehasonlítsuk az erejüket, hogy a saját környezetükben mit alkottak. Tisztelettel tekintve a kimaradókra és szintén kiemelkedő képességeikre, a korszakos zsenikből időrendben Ayrton Senna, Michael Schumacher, Lewis Hamilton és Max Verstappen került be az összehasonlításba. Ők négyen hosszú ideig etalonnak számítottak a mezőnyben, és gyengébb autóval is gyakran varázsoltak.
A Senna előtti korszakra azért nem térünk ki, mert akkor még inkább más világ volt, sokkal megbízhatatlanabb autókkal, veszélyesebb feltételekkel, amelyek között más értelmezést nyert a határok feszegetése, hiszen azok túllépésekor több évtizedig kavicságy vagy bukótér helyett villanyoszlopok és árkok várták a versenyzőket. A legtöbben keveset is láttunk vagy éltünk meg belőle. Egyesek számára pedig az ad romantikus bájt a régmúlt nagyjainak, hogy nekik a saját képességeire és műszaki ismereteire kellett támaszkodniuk vezetés közben, előzetes szimulációk és verseny közbeni rádiós útmutatás nélkül.
Alkalmazkodókészség – Verstappen
Minden Forma-1-es pilótánál törvényszerű, hogy eleinte az ifjonti lendület viszi, majd a határok feszegetéséből és a hibákból tanulva remélhetőleg benő a feje lágya és egyre jobb lesz. Közben kihívásokkal szembesülnek, és a legjobbak jellemzője az, hogy felülkerekednek a nehéz időszakokon, alkalmazkodnak a körülményekhez, hogy mindenből a legjobbat hozzák ki, amit természetesen óhatatlanul befolyásol a rendelkezésre álló technika.
Verstappen Laudát és Villeneuve-öt is lenyomta volna, mondja a korábbi világbajnok
A fejlődési görbe talán Verstappennél a leglátványosabb, akiről a Red Bull vezetői érthetően elfogultan mondják, hogy az autó vezetésében mutatott alkalmazkodókészsége egyedülálló, de az már objektívebb érv, hogy Christian Horner ezt a tulajdonságát emelte ki sok más potenciális szempont helyett.
Ahogy a Red Bullhoz került és szívta magába a tudást, viszonylag hamar felfalta Ricciardót. Az egykörös tempóban például így vette át a karmesteri pálcát: 2016-ban sokáig természetesen Ricciardo volt a gyorsabb, de az utolsó hat, összevetésre alkalmas kvalifikációból négyen már Verstappen. 2017-ben a megváltozó autókkal már csak rövid ideig tartott Ricciardo előnye, a Spanyol Nagydíjtól számítva Verstappen 10:4-re nyerte az időmérős párharcokat, 2018-ban pedig már simán, 12:3-ra hozta az évet (a Renault motorjával sok gond volt akkoriban, többször befolyásolta az időmérőket a rajtbüntetés ismerete).
Ezalatt fokozatosan javult, és mára levetkőzte egyik korábbi gyengeségét, az ütközésekre és a vitatott szituációkra való hajlamot is. Utóbbitól Schumacher sokáig valahogy nem tudott megszabadulni – egyes balesetekről nyilván nem tehetett –, de 1994-től 1999-ig megvolt nála az évi egy nagy hiba, amikor általában jórészt önmagától a győzelmet dobta el (1994 Adelaide: kicsúszás az élről, majd ütközés Damon Hill-lel, 1995 Imola: baleset, 1996 Monaco: baleset az élről, 1997 Jerez: ütközés Jacques Villeneuve-vel az élről, 1998 Spa: ütközés az élről a lekörözött David Coultharddal, 1999 Kanada: baleset az élről). Sőt, ez változatlanul vissza-visszatért még a ferraris dominanciája idején és később, emlékezhetünk például a 2004-es monacói karamboljára az alagútban vagy a 2012-es barcelonai ütközésére, ami miatt elvették tőle a pole pozíciót a következő futamon.
A holland csak a pályafutása hetedik teljes szezonjában kapott először bajnoki címre esélyes autót maga alá, míg Hamilton már az elsőben, Schumacher a harmadikban, Senna legkésőbb az ötödikben (vagy már hamarabb, attól függően, az 1986-os és az 1987-os lotusos évére hogyan tekintünk). Az mindegyikükre igaz, hogy azonnal virítottak az erős kocsival, Senna, Schumacher és Hamilton viszont, a korukból adódóan, leszálló ágat is megélt a Forma-1-ben, és ilyenkor kicsit megrepedezett a pajzs.
Verstappen kijelentette, tíz év múlva már biztosan nem lesz ott az F1-ben
Hamiltonnál speciel kétszer, a második épp tart, és bizony nem épp jól reagált a Mercedes küszködésére 2022-ben, vagy arra, hogy túlságosan előre helyezettnek érzi a pilótafülkét. Ezen a hátráltató tényezőn talán könnyebb túllendülni, mint a műszaki hátrányon vagy a Verstappent korábban hátráltató motorhibákon. Hamilton baja a „díva” Mercedesszel is meggyűlt néhány éve, illetve a McLarennél voltak szürkébb időszakai 2009-től 2011-ig, Jenson Button például a Pirelli gumik érkezésével legyőzte.
Schumacher méregfogát 2003-ban ideiglenesen, 2005-ben a szabályváltozásokkal végleg kihúzták az adott szezonra, ezeknél talán csak annyi róható fel neki, hogy a gumiproblémák közepette jobban lubickolhatott volna. Barrichello ebben a két évben közelebb került hozzá, 2003 nyarán a melegben többször egyértelműen felülmúlta. És persze a mercedeses visszatérése sem alakult épp fényesen, bár jobb teljesítményt nyújtott, mint ahogy az a köztudatban él.
Sennának kevesebb nagy szabályváltozáson ment keresztül, neki az nehezítette meg az utolsó idényeit, hogy a McLaren a Williams árnyékába került, majd amikor ő igazolt oda, Adrian Newey rosszul kalkulált az aerodinamikával, az instabil kocsihoz nem szokott hozzá, és a probléma sajnos az életébe került.
Cikksorozatunk további részei: 1. rész, 2. rész, 4. rész